My psychiatrist 5

Bár azt a fogadalmat tettem, hogy kicsalok egy mosolyt Yixingből, fogalmam sem volt, hogy kéne csinálnom. Tekintve a jellemét, kizártnak tartottam, hogy egy vígjátékon elnevetné magát. Valószínűleg, csak vágna egy fintort és közölné, hogy semmi értelme. Eszembe jutott az is, hogy nincsenek barátai...

- Menjünk bulizni! - Yixing kérdőn nézett rám. A nappaliban ültem és az orvosom fura jellemén agyaltam, miközben ő, épp átrendezte a könyvespolcom.
Egy hét telt el azóta, hogy beszéltem Luhannal és azóta nem jelentkezett. Yixing persze folyton azzal jön, hogy "Beszélj vele megint!" meg "Telefonált már?"! A sírba kerget a kérdéseivel. Hiába magyarázom neki, hogy az embernek időre van szüksége, hogy eldöntsön számára nehéz dolgokat, nem érti.
- Minek? - fintorgott rám.
- Mert én szeretek és rég voltam. Hívhatjuk a többieket is. - mosolyodtam el.
- Nem akarok! - közölte és tovább pakolászott. Kivételesen, nem zavart, hogy turkál a holmimnál, mert közben le is takarította a könyveket.
- De miért? Lehet, hogy élveznéd! - erősködtem és a létrához léptem, amin éppen állt.
- Mit? Hogy egy csomó fiatallal legyek, akik vagy egymást eszik, vagy piálnak, vagy "táncolnak"? Nem kösz! - rázta a fejét.
- Jaj, ne már! - nyafogtam tovább. - És mi van, ha rohamom lesz? Nem adnál ennek egy lehetőséget? - kérdeztem. Yixing elgondolkodott. Mivel láttam, hogy félig-meddig belement, folytattam.
- Gondolj arra, hogy Luhant is meg tudnád ismerni és ha jól kijöttök egymással, elmondja mi bajom! - Yixing rám pillantott. Kiskutya szemekkel pislogtam rá, bár tudtam, ez a legkevésbé hatásos nála. Megforgatta a szemeit.

- Jól van! Menjünk, de most közlöm, hogy nem fogok inni! - bólintottam és magamban ujjongtam, hogy sikerült meggyőznöm. Épp készültem felhívni Luhant, amikor tekintetem ismét Yixingre esett. Egyedül rakosgatta a könyveket és törölgette a fedőlapjuk. Valahogy... Olyan rossz volt ezt látni. Tudom, hülyeség, hiszen őt ez abszolút nem érdekli, de ha én lennék a létra tetején, tuti áthívtam volna az egyik haveromat és megkértem volna, hogy segítsen nekem. Odaálltam a létra aljához, mire Yixing kérdőn pillantott rám.
- Mit szeretnél? - kérdezte.
- Segíteni. - mosolyodtam el.
- Kösz, de megy egyedül is. - elhúztam a számat.
- Akkor is szeretnék segíteni! Figyelj, én törölgetek, te meg rakod a könyveket. Na? Legalább hamarabb kész leszünk! - magyaráztam. Yixing hatalmasat sóhajtott és lenyújtotta nekem a törölgető rongyot.
- Jól van! Ha ennyire akarod! - vigyorogva vettem el a kendőt és nekiláttam a könyveim megtisztogatásának. Nem beszélgettünk, de rá-rá pillantottam az orvosomra, aki teljesen belemerült a könyvpakolásba. Talán, ha jobban megismerném, könnyebben el tudnám viselni... Tanakodtam.
- Kérdezhetek? - pislogtam fel rá, miközben tovább törölgettem a könyveim.
- Csak nyugodtan.
- Neked, van hobbid a munkádon kívül? - feladtam neki a következő könyvet és egy újabbat vettem a kezembe.
- Nem igazán. - nehezebb lesz vele szót érteni, mint gondoltam! Nagy levegőt vettem és megkíséreltem egy újabb kérdést.
- Jól van, akkor mit szoktál csinálni, ha hazaértél a kórházból? - Yixing vállat vont.
- Olvasok. - na végre, valami használható információ!
- Tényleg? És mit? - Yixing furán nézett rám.
- Könyvet! - megforgattam a szemeim.
- Úgy értem, hogy milyet?
- Régi klasszikusokat! - vont vállat. Bár nem szerettem a régi könyveket, mégis örültem, hogy legalább van valami, amin keresztül el tud indulni egy beszélgetés.
- Én inkább az újabb könyveket szeretem, de van pár klasszikus amit nem tudok megunni. - mosolyogtam rá.
- Például? - mintha kisebb érdeklődést láttam volna megcsillanni szemeiben, ami azon nyomban el is tűnt, mikor megadtam neki a választ.
- Például a Rómeó és Júlia. - fintorogva nézett rám.
- Rómeó és Júlia? Nem csodálom, hogy tudathasadásod lett! Attól a műtől szerintem, mindenkinek baja lesz!
- Most miért szólod le? - biggyesztettem le az ajkaimat.
- Mert az a mű borzalmas! Először is, Escalus herceg egy töketlen fazon! Nem képes két család között rendet fenntartani! Másodszor, a két főszereplő sem teljesen normális. Látszik, hogy sem a dadájuk, sem a szüleik nem képesek normálisan nevelni őket, ha észre sem veszik, hogy Júlia elszökött otthonról. Harmadszor, túl sok érzelmet akar átadni és ebből az lesz, hogy elég kinyitni a könyvet és csak ázott lapokat találsz benne.
- Ez egyáltalán nem igaz! - keltem ki magamból. - Igazán szép, hogy meghalnak egymásért! Az annyira...

- Beteg és önző! - vágott közbe Yixing.
- Hogy? - kezdett betelni a pohár.
- Gondolj bele! Ha Júlia igazán szerette volna Rómeót, nem ölte volna meg magát. A srác sem akarná halálba kergetni a szerelmét, nem? Csak az a baj, hogy nem is ismerték egymást. Hányszor is találkoztak? Ötször? Azalatt nem lehet megismerni egy embert! - csak álltam előtte, tátott szájjal és nem tudtam mit felelni. Tény, hogy nekem sem volt kedvencem ez a könyv, de akkor is értékelhetné a próbálkozást, hogy megpróbálok vele beszélgetni!
- Menj a fenébe! - csaptam le a rongyot és a szobámba vonultam. Nem tudom miért esett ennyire rosszul, pedig nem is engem szólt le, hanem egy könyvet. Talán inkább az fájt, hogy képtelen voltam vele beszélgetni, mert nem láttam rajta a törekvést. Úgy éreztem magam, mint egy hisztis tízéves, de nem érdekelt. Úgysem érdekli mi van velem, szóval duzzoghatok napestig. Mégis... Úgy egy órát gubbaszthattam a szobámban, mikor halk kopogást hallottam az ajtó felől. Kérdőn kaptam fel a fejem.
- Igen? - kiáltottam ki. - Gyere! - hívtam be, mivel semmi reakció nem jött az első kiáltásomra.
- Mi van? - nem hittem a szememnek. Yixing állt előttem, egy tálcával a kezében, amin egy bögre tea gőzölgött.
- Te... Csináltál nekem teát? - pislogtam kérdőn.
- Egyszer olvastam valahol, hogy ha valaki nincs jó passzban, meleg itallal szokás kínálni. - nyújtotta felém a tálcát. Elvettem és belekortyoltam a teámba. Mivel Yixing még mindig nem ment ki, kérdőn néztem rá.
- Akarsz... Beszélni az előbbiről? - kérdezte. Félrenyeltem a teám és egy ideig válasz helyett, csak köhögtem.
- Tényleg érdekel? - kérdeztem, miután sikerült nem megfulladnom.
- Őszinte választ vársz, vagy bólintsak? - tudtam, ha megkérem, legyen őszinte, közölni fogja, hogy nem.
- Bólints! - megtette amire kértem és leült mellém.
- Szóval?
- Zavar a hozzáállásod! - nem kerteltem, kimondtam, hogy mi zavar.
- Mihez? - kérdezte értetlenül.
- Hozzám! Én próbálok kedves lenni és közös témát találni, de te le se szarod! - mondtam neki megbántva. - Igazán megerőltethetnéd magad!
- Neked a barátkozás a lételemed? - forgatta meg a szemeit.
- Nem lételemem, de szeretek jóban lenni a környezetemmel! - Yixing felsóhajtott.
- Rendben, majd megpróbálok kicsit... Közvetlenebb lenni. Te meg törekedj arra, hogy minél hamarabb rohamot kapj! - ütögette meg a combom, majd kiment a szobámból. Egyszerre örültem a fejemnek és voltam rohadt dühös. Először is, mi az, hogy igyekezzek rohamot kapni? Mintha ez csak rajtam múlna! Viszont, végre rávettem, hogy legyen kicsit kedvesebb és ennek örültem. Előre örültem, hogy tényleg elmegyünk bulizni, mivel Sehun képes olyan koktélt kikeverni, amin nem érződik az alkohol, de rendesen beüt. Nem tudom, hogy csinálja, de Laynek épp meg fog felelni. Már előre röhögtem a markomba, mert kíváncsi voltam a részeg Yixingre.
Előhalásztam a mobilom és bepötyögtem a telefonszámot. Kis ideig búgott, majd végre felvették a telefont, a vonal túlsó végén.
- Hallo?
- Szia Sehun! - köszöntem. - Nincs kedvetek szórakozni kicsit?
- Kivel? - kérdezte, mire felnevettem.
- Velünk! Elmehetnénk bulizni! - javasoltam.
- Oké! Szólok Luhannak. És, mikor? - jött az újabb kérdés.
- A hétvége jó?
- Persze! - vágta rá egyből a fiatalabb.
- Akkor megbeszéltük! Majd még hívlak!
- Oké! - letettük, én pedig elégedetten nyúltam el az ágyamon. Már nagyon vártam azt a hétvégét!