17. Marriage or love?

Kris:
Egyszerűen nem értettem mi van Luhannal. Olyan furcsán viselkedett mostanában. Szinte alig volt otthon, folyton eljárkált valahova és csak délután jött haza. Ráadásul, ha ez még mind nem lett volna elég, ha rákérdeztem kivel van, lebaszott, hogy ne érdekeljen.
Elmentünk kocsmázni, ahol végig fapofával ült és maga elé meredt, majd hirtelen felpattant és elviharzott. Nem sokkal később, Sehun is felállt és közölte, hogy haza kell mennie. Irenet rásózta Taora, aki megígérte, hogy hazaviszi a lányt.
- Ezeknek, meg mi bajuk? - kérdezte Suho.
- Az, hogy idióta mindkettő. - közölte Lay. Kérdőn fordultunk felé.
- Miért? - pislogtunk. Lay felsóhajtott.
- Semmi. Nem fontos. Majd rájönnek. - felállt és kiment a mosdóba.
- Szerinted tud valamit? - nézett rám Suho.
- Ki tudja? Sosem értettem Layt. - vontam vállat. Sokáig maradtunk a kocsmában és későn indultunk csak haza. A lakásban csend volt és sötét, mikor hazaértem. Gondolkodtam, hogy bemegyek Luhanhoz, de végül úgy döntöttem, hogy nem ébresztem fel. Leharapná a fejem!
Reggel persze, muszáj voltam bemenni hozzá, mert eltűnt a pólóm. Ajtót nyitott ugyan, de nem tudtam hová tenni a viselkedését. Annyira furcsa volt. Mintha rejtegetni akart volna valamit. Nem kérdeztem rá, hogy mi baja, főleg mert féltem, hogy megint lebasz. A pólóm persze megtalálta és oda is adta. Gyorsan felöltözött és elment a könyvtárba. Gondoltam én is nekiülök a tanulnivalónak, amikor megszólalt a mobilom.
- Hallo?
- Szia kisfiam! - anya hangja volt.
- Szia anyu! Hogy vagy? - kérdeztem lelkesedve.
- Jól! Hogy megy az egyetem?
- Megy! Miért hívtál? - kérdeztem mosolyogva.
- Rég hallottam felőled! Mi lenne, ha hazajönnél valamelyik hétvégén?
- Jó! - egyeztem bele. - Mondjuk jövőhéten?
- Az remek lenne! Hozd magaddal Luhant is! Szeretnénk látni! - beszélgettünk még egy kicsit, majd letettük a telefont. Beleástam magam a tanulásba. Nagyon örültem anya hívásának, hiszen rég hallottam a hangját.
Este épp vacsorát főztem, mikor Luhan lépett a lakásba.
- Szia! Milyen napod volt? - kérdezte.
- Jó. Képzeld, hívtak anyáék! - meséltem mosolyogva. Luhan furcsán nézett rám.
- Mit akartak?
- Hogy látogassunk el hozzájuk a jövő héten. Te is meg vagy hívva.
- Ó, ne! - gondterhelt arccal nézett rám, amit nem tudtam hova tenni.
- Mi az?
- Neked... Tényleg sejtelmed sincs, hogy miért hívtak? - megráztam a fejem.
- Mire akarsz kilyukadni? - kérdeztem.
- Semmire. Imádkozom, hogy ne az legyen amire gondolok.
- Mármint?
- Semmi! - veregette meg a vállam. - Nem alszom itthon. - közölte, majd letusolt gyorsan, átöltözött és elviharzott. Sejtelmem sem volt vajon, hogy értette ezt az előbb.
Mivel megint egyedül voltam, áthívtam Jessicát. Neki is elmeséltem a telefonhívást, mire ő is elkomorult. Arca fehérebb lett, mint alapból és csak meredt maga elé.

- Mi a baj? Jól vagy? - Jessica megrázta a fejét.
- Kicsit rosszul lettem.
- De, mi a baj? Hányinger? Fejfájás? - szomorúan nézett rám és szorosan megölelt.
- Szeretlek! - értetlenül öleltem vissza. Mi baja lett? Vajon ő is olyasmit sejt, mint Luhan?
- Én is! - hosszasan megcsókoltam, majd a szemeibe néztem. Ezt leszámítva, remekül telt az esténk, bár Jessica már nem volt ugyanolyan vidám. Gyakran elkalandozott és dekoncentrált lett.
Reggel elsietett, mert találkozója volt Irenevel.
- Jó reggelt! - köszöntem Luhannak, aki nem sokkal Jessica távozása után ért haza.
- Neked is! Milyen estéd volt?
- Mondjuk, hogy jó. Bár Jessica elég furán viselkedett.
- Elmondtad neki a telefonhívást? - kérdezte.
- El.
- Akkor megértem. - bólintott.
- Áruld már el, hogy mi bajotok! - kérdeztem idegesen.
- Majd megtudod! Nem akarok rosszat mondani, ezért inkább csöndben maradok! - fordult el és bevonult a szobájába. Nem értettem semmit. Mint később megtudtam, jobb lett volna, ha nem tudom meg, anyáék miért hívtak.
A következő hétvégén, jó korán repülőre szálltunk és hazarepültünk. Közben Luhan folyton sms-ezett valakivel. Néha odasandítottam, hogy lássam kinek ír, de mindig észrevette és lecseszett, hogy ne nézzem. Azért néha odapillantottam és sikerült elkapnom néhány üzenetet. Kár volt. Ahhoz képest, hogy már rég elmúltam tizennyolc, nem bírtam egy egész sms-t elolvasni. Olyan dolgokat írtak egymásnak, hogy már én jöttem zavarba. Mikor leszálltunk, egy kocsi várt minket, ami egy szállodáig vitt minket.
- Anyáék? - kérdeztem a sofőrt.
- A szüleik azt mondták, hogy öltözzenek át, mert van egy foglalt asztaluk. Kérem siessenek! - válaszolt a férfi. Váll vonva mentünk föl a szobánkba és gyorsan valami alkalmi ruhát öltöttünk. Visszasiettünk a kocsihoz és beszálltunk. Átmentünk a városon és az egyik előkelő étteremnél parkoltunk le. Bementünk és körbepillantottunk.
- Kisfiam! - anya hangja ütötte meg a fülem. Odafordultam és átöleltem a szüleim. Apáék Luhant is üdvözölték. Rokonom elég távolságtartóan viselkedett velük, amit nem értettem. Leültünk az asztalhoz és rendeltünk magunknak valamit.
- Mesélj kincsem! Hogy vagy? - kérdezte anyu.
- Jól! Nagyon! Képzeljétek! Jessica visszajött és most végre tudunk találkozni! - meséltem. Anya arcán a mosoly, hamissá vált.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Semmi! Nincs baj, csak... Azt hittem, hogy szakítottatok. Mármint, ne értsd félre, de annyira sokáig voltatok távol, hogy azt hittem elhidegültetek.
- Nem! Nagyon jól vagyunk.
- Fiam! Azt hiszem ideje, hogy beszéljünk a jövődről! - szólalt meg apa.
- A jövőmről? - lepődtem meg.
- Ó, ne! - nyögött fel Luhan.
- Nem értem! Mi van? - pislogtam körbe.
- Ne hidd, hogy megfeledkeztünk a házasodási szokásainkról! Találtunk egy lányt aki éppen megfelelő lenne! - kikerekedett szemekkel néztem körbe.
- Hogy? - hangom számomra is idegenül csengett.
- Az esküvő időpontja még nincs kitűzve, de örülnénk, ha elkezdenél ismerkedni a lánnyal és Jessicával megszakítanád a kapcsolatot. - vegyes érzelmek kerülgettek. Nem! Ez nem történhet meg! Szóval erről beszélt Luhan is! Ő tudta, hogy mi készül!
- Nem. - mondtam halkan.
- Tessék? - nézett rám apu.
- Azt mondtam, hogy nem! - sziszegtem erőteljesebben.
- Az apád vagyok! Kérlek tanúsíts tiszteletet!
- Tanúsítok! Egész eddigi életemben felnéztem rád, de te olyasmit vársz tőlem, ami lehetetlen! Szeretem Jessicát! Miért nem lehetek vele? - kérdeztem idegesen.
- Ismered a szabályainkat. Egyszer majd megérted, hogy a javadat akarjuk! - dühösen álltam föl és hagytam ott őket. Leintettem egy taxit és visszamentem a szállodába.
- Mit csinálsz? - kérdezte Luhan. Nem tudom, hogy ő, hogy ért ilyen gyorsan, de most nem tudtam vele foglalkozni.
- Hazamegyek.
- És attól jobb lesz? - kérdőn fordultam felé. - Akár tetszik, akár nem, el kell fogadnod, hogy beházasítottak. Már nem mondhatod vissza!
- Most arra célzol, hogy szakítsak Jessicával? - kérdeztem mérgesen.
- Küzdhetsz, de ez veszett ügy. Mi változik attól, hogy hazamész? Attól még ugyanúgy menyasszonyod van és ezt Jessica is tudja. - tudja?
- Akkor ezért lett rosszul! - döbbentem le.
- Jól látod! - bólintott Luhan.

- Akkor sem tudom ezt elfogadni!
- Pedig jobban tennéd!
- Miért? Mert te is ezt teszed? Inkább tartsak én is szeretőt? Attól jobb lesz?
- Ez most, hogy jön ide? Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok! - meredt rám dühösen.
- De van! Van hozzá közöm, mert a rokonod vagyok! Miért nem mondtad el, hogy miért hívtak a szüleim? - kiabáltam.
- Mit értem volna el vele? Talán felkészültél volna egy beszéddel, hogy meggyőzd a szüleid? Kétlem, hogy ez segített volna! - veszekedett. - Csomagolj ki szépen és nyugodj meg! Ne hisztizz, nem vagy hároméves! - dühösen ment ki a szobából, én pedig ott maradtam egyedül. Lerogytam az ágyra és felsóhajtottam. Mi a fasz legyen?