9. Game in the hospital

Luhan:
Ahogy rohantunk, az üldöző léptek egyre távolibbak és halkabbak lettek.
- Lassítsunk, szerintem leráztuk! - mondtam Baekhyunnak, aki megállt mellettem.
- Mi volt ez? - kérdezte.
- Nem tudom. Már találkoztam vele, de sosem jöttem rá, hogy milyen lény is ez! - vontam vállat.
- Hol vagyunk? - kérdezte Baekhyun.
- Ha jól gondolom, a C épület alatt! - feleltem. Zsákutcához érkeztünk, viszont a falra egy létra volt erősítve, így elkezdtünk azon felmászni. Hamarosan egy pinceszerű helyen találtuk magunkat.
- És most, hogy tovább? - kérdezte Baekhyun.
- Fel a lépcsőn! Ne aggódj! Tudom hol vagyunk! - mosolyogtam rá. Baek elhúzta a száját.
- Mertem remélni azok után, hogy magaddal húztál! - mondta megvetően. Kérdőn néztem a fiatalabbra.
- Tulajdonképpen... Mi bajod velem? - kérdeztem. Ahogy felfelé haladtunk a lépcsőn, az itt-ott nyikorogva jelezte, hogy ráléptünk a következő fokra, sőt, volt, hogy majdnem beszakadt alattunk.
- Semmi! - felelte Baekhyun, miközben kinyitottam előtte az ajtót.
- Akkor miért vagy ilyen ellenséges velem? - ahogy a folyosón haladtunk, láthattuk, hogy a falat vérrel kenték össze, a padlón hol egy láb, fej, kéz, vagy belek kanyarogtak előttünk. Fintorogva haladtunk el mellettük.
- Feltétlenül most kell ezt megbeszélnünk? - kérdezte Baek.
- Csak érdekel! Miért nem bírod a fejem? - benyitottam az egyik ajtón, majd megragadtam a fiatalabbat, aki tovább akart menni. Visszahúztam, majd beléptünk a helyiségbe, ahol égett a villany. A terem, tele volt szekrényekkel, dobozokkal, amelyek tömve voltak gyógyszerekkel.

- Idehallgass! Gondolom az ittléted alatt lejött, hogy ez egy veszélyes hely! - fonta össze a karjait és felém fordult. - Őszintén! Szerinted van értelme barátságokat kötni? Egyáltalán bárkihez közelebb lenni? Elárulom, a válasz, nem! Előbb-utóbb, vagy ő hal meg, vagy te! Esetleg mindkettőtök! Semmi értelme hosszú barátságokat kötni. - válaszolta. Elgondolkodtam azon amit mondott.
- Értem amit mondani akarsz! - bólintottam. - Viszont azt se feledd, hogy most egymásra vagyunk utalva! - erre nem felelt. Inkább elővette a listát, amire Lay felírta, hogy melyik gyógyszerből mennyi kell. Teletömtük a hátizsákjainkat, majd elindultunk kifelé.
- Hé! Várj! Hová mész? - kérdeztem Baekhyunt, aki a pince felé vette az irányt.
- Öhm... Vissza?
- Eszednél vagy? - kérdeztem. - Nem tudhatjuk, hogy az az izé merre jár! Ha visszamegyünk, talán esélyünk sem lesz kijutni!
- És mi lesz Chanyeolékkal? Ők bent maradtak! - vitatkozott tovább a fiatalabb.
- Majd visszamegyünk értük, de most el kell vinnünk a gyógyszereket! - néztem Baek szemeibe. A fiú kénytelen kelletlen bólintott, bár láttam rajta, hogy vissza akar menni a többiekért.
- Merre van a kijárat? - kérdezte a fiatalabb, miközben befordultunk a folyosón.
- Arra! - mutattam egyenesen. Hirtelen zajt hallottunk.
- Mi volt ez? - rezzent össze Baekhyun.
- Nem tudom! - feleltem. Hirtelen borzongás futott végig a testemen.
- Futás! - Baekhyun a számból vette ki a szót. Rohanni kezdtünk, bár nem tudtuk mi elől. Annyit tudtunk, pontosabban éreztünk, hogy akármi is legyen az, követ minket. Zsákutcába érkeztünk. Megfordultunk és ijedten meredtünk a lényre. Nem láttuk az arcát, mivel sötétkék köd vette körül és borzongató hideget árasztott magából. Dermedten álltunk Baekhyunnal, aki ijedten kiáltott fel.
- Mi a franc ez? - erre az akármi megindult felé. Nem tudtam mit tegyek, így hagytam, hogy az ösztöneim vezéreljék a cselekedeteimet. Beakhyun elé vetettem magam. A kék köd ellepett és úgy éreztem, mintha valaki belém költözött volna valaki. Hirtelen kétszer olyan nehéznek éreztem magam, fájt a fejem, a fülem pattogott, meg úgy egyáltalán olyan érzés volt, mintha nem férnék a bőrömbe. Kellemetlen volt. Hirtelen felemelkedtem és valami erő, ide-oda kezdett dobálni, mintha valami gumilabda lennék. Egy idő után, nem is bírtam tovább, csak hagytam, hogy azt tegye velem, amit akar.

Baekhyun:
Azt hittem végem, mikor az az izé megindult felém. Aztán Luhan egy ugrással előttem termett és eltűnt a szemem elől. Mikor ismét felbukkant a kék füstfal mögül, szemei csukva voltak és alig bírtam megfogni, úgy dobálta magát, hol a plafonhoz, hol a falhoz, hol pedig leesett.
- Te jó ég! Luhan! - végre sikerült elkapnom a karját és nagy nehezen lehúztam magamhoz. Akkorra befejezte a vergődést és ájultan hevert az ölemben.
- Luhan, jól vagy? Hallasz egyáltalán? - a fiú nem felelt, helyette ugyanaz a kék füstszerű valami kezdett belőle párologni, mint ami az előbb körbevette. Egyre sűrűbb lett, majd az az alak is feltűnt, akit pár perccel ezelőtt láttam. Dühösen nézett rám, majd elszállt. Nem viccelek, egyszerűen eltűnt a fal mögött és magával vitte a füstöt is.

- Luhan, jól vagy? - kérdeztem. A fiú résnyire nyitotta a szemeit. Csak nyöszörgött, beszélni nem tudott. Átvettem a vállamon a karját és nagy nehezen felálltam a fiúval. Basszus! Merre lehet a kijárat? Gondoltam, majd Luhanra néztem. Nélküle nem jutok ki! De mit csináljak? Vissza akartam bicegni a gyógyszeres szobába, de mialatt a folyosón haladtam, rájöttem, hogy nagyon eltévedtünk. Fogalmam sem volt, hogy hol lehetünk. Neki dőltem egy ajtónak, hogy kicsit kifújjam magam, de az hirtelen kinyílt és Luhannal beestünk a terembe.
- Mi a szar ez? - döbbenten néztem körül. Úgy nézett ki, mint egy kémiai labor. Luhannal a nyakamon léptem beljebb, majd a fiút egy hozzám közel eső székbe ültettem. Körbenéztem a teremben. Mindenhol kémcsövek, mindenféle fiola, meg üvegcse... Valószínűleg itt fejlesztették ki a gyógyszereket is! Állapítottam meg. Viszont akkor kell lennie itt egy csapnak is! Tanakodtam. Nem kellett sokáig keresnem, szemem hamarosan megakadt a keresett tárgyon. Odarohantam és megtöltöttem a kulacsomat friss, hideg vízzel. Visszamentem Luhanhoz és lelocsoltam az arcát, meg a tarkóját. A fiú kicsit jobban volt, legalábbis nem úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban összeesik. Arca még mindig fehér volt, ráadásul rengeteg sérülés borította, az előbbi dobálózása miatt. De legalább eszméleténél volt.
- Jobban vagy? - néztem rá aggódva. Luhan bólintott.
- Mi történt? - kérdezte.
- Megjelent valami... Valami... Szóval egy olyan izé és megszállt vagy mi és dobált, én meg megijedtem és... Egyetlen szavamat sem érted, mi? - kérdeztem, mikor megláttam arcán az értetlenséget. - Oké, majd elmesélem részletesebben, de most ki kell jutnunk! Merre van a kijárat? - kérdeztem.
- Ezen az emeleten, tekintve, hogy a földszinten vagyunk! - mondta Luhan. Ismét átvettem karját a vállaimon, majd nagyon halkan, megindultunk kifelé. Luhan vezetésével és rengeteg idő után, megláttam azt a hatalmas kétszárnyú ajtót. Már kezdtem örülni, de boldogságom nem tartott sokáig. Megborzongtam. Magam mögé néztem. Megint az a szellemalak volt a nyomunkban. Minden erőmet összeszedve vonszoltam magam után az idősebbet. Lépésről lépésre haladtunk, centiről centire, méterről méterre. Szinte éreztem, hogy az a szellem már elkap, amikor végre kiértünk az épületből, a szellem pedig felszívódott. Megkönnyebbülten estem a fűre, Luhan meg rám. Kifújtam magam kicsit, majd felálltam és körbenéztem. Jó messzire elkerültünk az E épülettől! Állapítottam meg, mikor a lemenő Nap fényében, megláttam az épület tetejét, valahol a távolban.
- Nagyon messze vagyunk! - sóhajtottam. - Vajon Chanyeolék jól vanak? - Luhan közelebb jött és megpróbált felállni, de majdnem hanyatt vágódott. Szerencséjére sikerült megfognom.
- Tudsz jönni? - kérdeztem.
- Ha segítesz, igen. - felelte. Nagy levegőt vettem és ismét megindultunk. Nagyon nehezen haladtunk csak, mivel Luhan fele súlyát, nekem kellett cipelnem. Hamarosan elérkeztünk a D épülethez, ahonnan két srác rohant ki, lélekszakadva. Szinte belénk jöttek.
- Ti meg mi a halált kerestek itt? - kérdezte Tao idegesen, a fiú ugyanis annyira megijedt tőlünk, hogy felsikoltott.
- Éppen megyünk vissza! - feleltem. - És ti? Hol van Seohyun? A ti csapatotokban van! - néztem körbe. A pandaszemű lesütötte a szemeit.
- Hát... Hát ő... Szóval... - makogta Xiumin. Arca izzadt volt, haja vizes, ruhája tépett. Beharapta az alsó ajkait és zavartan nézett rám.
- Meghalt? - kérdeztem döbbenten. A két srác bólintott. Majdnem elengedtem Luhant. Seohyun meghalt.
- Mikor? Miért? Hogyan? - tettem fel a kérdéseim.
- Feltétlenül idekint kell ezt megbeszélnünk? - kérdezte Tao idegesen.
- Igazad van! Menjünk vissza! Viszont segítsetek vinni Luhant! - Xiumin átvette a fiú másik kezét és együtt cipeltük vissza az E épületben.