- Ha terepre mész, szerinted az ellenség majd megvárja, hogy felkészülj? Elárulom, hogy nem! - szidott meg ismét. Lay pár napja engedett el. Azóta Kyungsoo vett a szárnyai alá és próbált tanítani. Nekem nem volt ellenemre, a probléma az volt, hogy Dyo rettenetesen szigorú volt és mindenért lecseszett.
- Hyung, én igyekszem, de már nagyon fáradt vagyok! - lihegtem a térdeimre támaszkodva. Egész nap edzettünk és alig pihentem valamit. Nagyon fáradt voltam.
- Ha nem erőlteted meg magad, ottmaradsz! - nézett rám Dyo szigorúan.
- Legalább pár percet adj! - könyörögtem neki, mire megforgatta a szemeit.
- Tudod mit? Most beszélnem kell Taeyeonnal! - a fiú hátat fordított nekem és elsétált. A földre rogytam és kifújtam magam. Mindenem fájt, nem vágytam másra, csak egy kis pihenésre.
- Na mi az? Kyungsoo kikészített? - felnéztem és egy szőke lány állt előttem, széles mosollyal az arcán.
- Hát... Igen, eléggé! - bólintottam. - Te ki vagy? - kérdeztem. A lány leült mellém.
- Hyoyeon vagyok! Dyo csapattársa. Te pedig az új tag! Még mindig nem emlékszel a nevedre? - kérdezte, mire megráztam a fejem. - Majd eszedbe jut! - veregette meg a vállam. - Nekem hetekbe telt, mire rájöttem, hogy is hívnak! Dyotól meg nem kell félni! Csak jót akar, a maga kegyetlen módján! Engem is ő tanított és nem kegyelmezett!
- Mitől ilyen? - kérdeztem. Hyoyeon a földet kezdte figyelni.
- Sok barátját veszítette el ezen a helyen, ezért teljesen megkeményedett belülről. Nem igazán tudja kimutatni az érzéseit, de nem akar rosszat. Sőt! Amilyen keménynek tűnik kívül, valójában pont olyan érzékeny belül! - Hyoyeon mosolyogva magyarázott, miközben én hitetlenkedve hallgattam. Valahogy nehéz volt elhinni, hogy hyung valójában egy érzékeny lélek. Nem tudtunk sokáig beszélgetni, Dyo ugyanis hamar visszatért és folytatódott a kínzás. Nem tudom meddig gyötört, de kész megváltás volt, mikor közölte, hogy mára elég. Leültem a földre és a hátam a falnak döntöttem.
- Kérdezhetek valamit? - fordultam az idősebb felé, aki bólintott. - Hogy tudtátok bevenni ezt az épületet? Meg úgy egyáltalán, hogyhogy nem jönnek ide azok a micsodák, amik üldöznek? - kérdeztem, ugyanis ez a részlet, még mindig nem volt tiszta. Dyo leült mellém és előkapta a késeit, hogy élezhesse őket.
- Több tényező is közrejátszott, hogy sikerülhessen. - magyarázta. - Először is, Lay...
- Lay? - döbbentem meg. - Mi köze volt hozzá? - kérdeztem.
- Ezt próbálom elmagyarázni! Lay volt az első ezen a helyen. Bár mindenki úgy tudja, hogy Kris és Taeyeon, de ez nem igaz. Lay már jóval előttük itt volt!
- Ez, hogy lehet? - kérdeztem.
- Még mielőtt elkezdtek volna minket bedobálni, Lay-t és egy csapat másik orvost megbíztak, hogy jöjjenek ide, de egyikük sem jutott vissza. Nem sokkal később, Kris-t és Taeyeon-t bedobták ide. Miután találkoztak, sikerült elrejtőzniük. Mivel egyre többen lettek, úgy gondolták, felderítik a környéket. Akkor kerültem én is közéjük. Nagyjából sikerült feltérképezni, hogy melyik épület mennyire veszélyes és kiderült, hogy az E-t alig őrzik. - bólintottam.
- És miért nem jönnek ide és támadnak ránk? Nem mintha nem örülnék, hogy nem teszik, de mégis... - értetlenkedtem.
- Ezek a lények, valójában itteni betegek. Mind őrült! Az igazság az, hogy csak akkor támadnak, ha idegennel találkoznak, viszont maguk sosem keresnek minket. - a földre pillantottam.
- Értem...
- Ki kell jutnunk valahogy, viszont minden kijáratot őriznek. Valamiért nem akarják, hogy elhagyjuk ezt a helyet. Ezért kell megtanulnod rendesen harcolni, hogy kijussunk, vagy legalábbis ne halj meg idejekorán. - bólintottam, hogy megértettem. Dyo fölállt és egyedül hagyott engem. Fejem a hideg falnak döntöttem és lehunytam a szemeimet. Kijutunk-e innen valaha? Miért vagyunk itt? Tettem fel magamnak a kérdéseket, de persze választ nem kaptam. Reménykedtem benne, hogy mindez rémálom és majd felébredek és minden normális lesz! De mi is az a normális? Arra sem emlékszem ki vagyok! Nagy sóhaj hagyta el a tüdőmet. Éreztem, hogy a fejem egyre csak elnehezedik és belezuhanok valami nyugodt, kellemes sötétségbe.
" - Jongin! Jongin! Azonnal kelj föl! - valaki erősen megrázott és mikor felnyitottam a szemeim, egy fehér köpenyes alak meredt rám szigorúan.
- Maga meg kicsoda? - kérdeztem hunyorogva.
- A felügyelőd! Na kelj fel! - parancsolta ridegen és felrángatott fekvőhelyemről. Körbepillantottam. A helyiségben minden fehér volt és makulátlanul tiszta. Egy kórházban vagyok? Talán beteg vagyok? De mi bajom? Miért hoztak ide? Sorba jöttek a kérdések, de nem mertem feltenni őket. Csöndben ballagtam a férfi után, aki határozott léptekkel haladt előre. Nem sokkal később, egy terembe vezetett, ahol hozzá hasonló, fehér köpenyes fazonok voltak. Levetkőztettek, majd egy mérlegre állítottak. Lemérték a súlyom, testmagasságom, kívül, belül megvizsgáltak.
- Kitűnő testfelépítés! Remek adottságai vannak! - bólogattak elismerően. Úgy éreztem magam, mintha közönséges kiállítási tárgy volnék, amit csak úgy méregetnek és eladnak.
- Azt javaslom, küldjük a gyógyszertesztelési részlegre! Ilyen adottságokkal, strapabírónak kell lennie a szervezetének is! - nézegette a papírokat az egyik orvos.
- Ellenzem. Pontosan az adottságai miatt, úgy gondolom, több hasznát vennénk, ha bedobnánk az Insanis-ba.
- Megvesztél? Miért ne használhatnánk tesztalanynak? Dobjuk be akkor, mikor már leteszteltük rajta a gyógyszereket! - mélységes borzalom fogott el. Így kitárgyalni, ráadásul előttem! Menekülni, akartam, de hova? Mielőtt bármit tehettem volna, megragadtak, belém nyomtak valamit, mire szédelegni kezdtem..."
- Hé... Jól vagy? - mikor felnyitottam a szemeim, Krystal arcát láttam felbukkanni. Aggodalmas arccal méregetett.
- Megint rosszat álmodtál? - kérdezte. Bólintottam. Krystal végigsimított a karomon.
- Nem valami okos ötlet izzadtan itt szunyókálni! Meg is fázhatsz! Inkább gyere! Felkísérlek és megmutatom a helyedet! - mosolygott rám kedvesen. Hangja valamiért mindig megnyugtatott. Nagy nehezen feltápászkodtam és követtem a lányt fel a lépcsőn, majd át az egyik folyosón. Egy szobába nyitott, ahol velem nagyjából egykorú fiúk szunyókáltak a földön.
- A közös fürdő a folyosó végén van! Mosakodj meg mielőtt lefekszel. A helyed a hátsó sarokban van! - magyarázta Krystal.
- Köszönöm! - néztem a szemeibe, mire mosolyogva vont vállat.
- Igazán semmiség! Remélem, hogy megszűnnek a rémálmaid! - egyetértően bólogattam.
- Egy dologra azért hasznos volt! - szögeztem le, mire a lány csodálkozó pillantást küldött felém.
- Tényleg? És mire? - kérdezte.
- Megtudtam a nevem.
- És mi volna az?
- Jongin vagyok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése