"- Gyere már! - a karomat erősen szorították, hiába rángattam, kiabáltam, senkit sem érdekelt, hogy mit akarok. A hang, amely megszólított, hideg volt, határozott és cseppet sem kedves. Úgy ráncigált az úton, hogy már fájt a karom. Egy hatalmas épülethez értünk. Valamiért nagyon ismerős volt nekem. A nő, aki rángatott, bekopogott, szinte dörömbölt a hatalmas ajtón. Valamiért nem ilyen nagyra emlékeztem. Sőt, a nő, aki mellettem állt, ő is sokkal magasabb volt, mint én. Vártunk egy kicsit, majd kinyílt az ajtó és egy másik hölgy lépett ki, aki szintén nagyon magas volt.
- Chohee?
- Megmondtam, hogy jövök, nem? - kérdezte a fiatalabb nő, aki a Chohee névre hallgatott.
- Igen, de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar... - próbálta mondani az idős asszony, de Chohee közbevágott.
- Hamar? Öt év magának hamar? - kérdezte a fiatalabb kissé hisztérikusan. Szorosabban fogott a karomra, majd belökött a hatalmas épületre. Én elestem és kérdőn néztem a nőre. Így, hogy jobban láttam, észrevehettem, hogy arca rettenetesen megviselt volt. Vajon... Miattam?
- Ma töltötte be az ötödik életévét! Innentől él a szerződésünk, szóval vigye! Nem akarok egy ilyen vakarékot eltartani!
- Na de kérem! - az idős hölgy megpróbált mondani valamit, de Chohee elviharzott. Hirtelen nem tudtam mit tegyek. Hirtelen a nő után kiáltottam.
- Anya! - utána akartam szaladni, de az idős hölgy lefogott.
- Anyád elment! - bezárta a hatalmas ajtót és megfogta a kezem. - Nem kell félned! Itt jó helyed lesz! - mosolygott rám biztatóan. Én csak sírtam, mint valami csecsemő. Nem is értettem. Ahogy elhaladtunk a folyosón, egy tükröt vettem észre. Belepillantottam és megértettem, hogy miért tűnt minden olyan nagynak! Magamat láttam, de ötévesen. Hirtelen minden megváltozott. A ház, az idős hölgy, a tükör, minden eltűnt. Mintha éveket ugrottunk volna előre. Hirtelen minden sokkal sötétebb lett. Egy asztalnál ültem és sok, hozzám hasonló fiatal kanalazta magába a levest. Hirtelen egy kigyúrt férfi jelent meg és neveket olvasott fel.
- Kim Jong In! - reflexszerűen álltam fel, ahogy a többiek is, akik a nevüket hallották. Ez volna a nevem? Tanakodtam, de sokáig nem merülhettem el gondolataimban, hiszen el kellett hagynunk az épületet. Egy furgonba lettünk ültetve és meg sem álltunk, míg el nem értünk egy nagy, fehér épülethez. Itt ki kellett szállnunk és bemenni.
- Hova hoztak minket? - kérdeztem, de nem felelt senki. Egyenként fogtak meg minket és mindenkit más-más szobába vittek. Kezdett rettenetes előérzetem lenni. El akartam menekülni, de lefogtak és megkötöztek. Belém nyomtak valamit, amitől hirtelen álmosság tört rám és már képtelen voltam védekezni."
Mikor felébredtem, egyedül voltam a szobámban. Megint! Nagyon reméltem, hogy az orvosom hamarosan jön, de persze nem volt szerencsém. Nem tudom meddig malmoztam, mire végre megjelent. Elmeséltem neki az álmom Choheeról és a fura épületről. Lay elgondolkodott.
- Valószínűleg most törnek föl az emlékek! - állapította meg. - Ezzel semmi probléma! Lehet lesznek még rémálmaid, de ez normális! Az elméd így dolgozza föl az élményeket! - mosolygott rám biztatóan. - Ha bármi problémád van, rosszul érzed magad, csak szólj! - bólintottam. Hirtelen kopogtatás hallatszott.
- Gyere! - szólt ki Lay. Kinyílt az ajtó és egy hatalmas szemű, alacsony srác lépett a szobába.
- Dyo! Minek köszönhetem a látogatást? - kérdezte Yixing. A fiú kifejezéstelen arccal lépett közelebb.
- Mikor engeded ki? Kris rám bízta, hogy tanítsam meg harcolni! - fonta össze a karjait. Lay elmosolyodott.
- Most akartam megvizsgálni, de szerintem hamarosan elengedem! Az agyrázkódása is sokat javult! - Dyo bólintott.
- Remek! Akkor siess azzal a gyógyítással, te meg szedd össze magad! - meredt rám szúrósan, majd távozott. Kérdőn néztem az orvosra, aki csak legyintett.
- Van egy stílusa, de szerethető, ha jobban megismered! - elhúztam a számat. Ja... Biztosan... Lay megvizsgált, majd mosolyogva jelentette be, hogy sokat javult az állapotom, így hamarosan csatlakozhatom a többiekhez. Kiment a szobából és magamra hagyott. Felsóhajtottam és hátra dőltem. Megint egyedül maradtam!
- Hahó! - egy kellemes hangra lettem figyelmes. Az ajtó ismét kinyílt és Krystal dugta be a fejét.
- Szia! Mi járatban? - kérdeztem. Krystal belépett és leült az ágyam szélére.
- Csak kíváncsi voltam, hogy vagy? Nagyon megijesztettél a múltkor! - nézett a szemeimbe. Elmosolyodtam. Jól esett, hogy így aggódott.
- Már jobban. Lay azt mondta, valószínűleg az emlékek kínoznak! - feleltem. Krytsal arca felragyogott.
- Akkor semmi komoly! Ennek örülök! Ezek szerint már jobban vagy! - bólintottam.
- Mondhatjuk! Bár örülnék, ha nem lennék egyedül. Nagyon unalmas így, ráadásul egy rémálom után arra ébredni, hogy senki sincs velem, nem kellemes. - vallottam be. A lány kedves mosolyt villantott és megfogta a kezem.
- Megértem! De hamarosan eleresztenek, nem?
- De, igen! Viszont nem mondták, hogy mikor! - néztem Krystal csillogó szemeibe.
- Ha gondolod, megpróbálok többször jönni! - ez a kedves gesztus, megdobogtatta a szívem.
- Kösz, de nem akarok gondot okozni! - a lány legyintett.
- Ez nem gond! Szívesen jövök! - állt fel mellőlem. - Viszont most mennem kell! Hamarosan jövök! - kacsintott rám, majd elhagyta a szobát. Mosolyogva dőltem hanyatt és sokkal jobb kedvel merültem álomba.
Kris:
Az asztalomnál ültem és a haláljelentéseket néztem át.
- Ez borzasztó! - sóhajtottam.
- Kicsoda? - lépett hozzám Taeyeon. Szerettem benne, hogy mondanom sem kellet mi a bajom, ő már tudta.
- Victoria! - feleltem. - Nem hiszem el! Ezen a héten, ez már a negyedik haláleset! És még csak szerda van! - keltem ki magamból.
- Nyugodj le! Attól, hogy dühöngsz, nem leszünk jobb helyzetben! - hányan maradtak Victoria csapatában? - kérdezte Taeyeon.
- Hárman. Suho, Chen és Tiffany. - a lány bólintott.
- Esetleg betehetnénk oda Luhant! Nem gondolod? - elgondolkodtam. Végül is... Miért, ne? Épp felelni akartam, mikor benyitottak az irodába.
- Kris! Beszélhetnénk? - kérdőn pillantottunk Sehunra. Nem szokása csak így ránk törni.
- Persze! Mondjad! - bólintott Taeyeon.
- Én.. Szóval hallottam mit beszéltek, de... Nem maradhatna Luhan a mi csapatunkba? - kérdezte a tarkóját vakarva. Taeyeon értetlenkedve meredt a fiúra.
- Miért? Jól működtök hárman! Jó ez a felosztás! - Sehun a fejét rázta.
- Te is tudod, hogy nem jó! Chanyeol és Baekhyun kibírhatatlanok! Ezen kívül, minek akarsz másik csapatot leküldeni a csatornába? Nekünk legalább van némi fogalmunk, hogy milyen odalent! - érvelt az igaza mellett, de Taeyeon makacs ember volt.
- Nem érdekel Sehun! Ha jól tudom, Luhan és Baekhyun nem jönnek ki a legjobban! Szívem szerint, Chanyeolt is másik csapatba tenném, de ez a tökkelütött hallani sem akart róla! - rázta a fejét Taeyeon és rám meredt. Ekkor lett elegem és idegesen álltam föl.
- Tudod miből van elegem? - néztem Taeyeonra. - Hogy állandóan, mindent te akarsz jobban tudni! Én foglalkozom a csapatfelosztással! Az lesz, amit én mondok! - Taeyeon dobbantott a lábával.- Na, idefigyelj! Két vezető van és együtt kell működnünk! Akár tetszik, akár nem! Én arra szavazok, hogy Luhan másik csapatban legyen! - közölte idegesen.
- Én viszont arra, hogy Baekhyunékkal! Szóval kettő egy! - fontam össze a karjaim. Taeyeon megforgatta a szemeit.
- Jó! Tudod mit? Azt csinálsz, amit akarsz! - puffogott, majd elhagyta a szobát. Sehun felém fordult.
- Akkor... Luhan velünk lesz? - bólintottam.
- Lehetne egy kérésem? - a fiú bólintott. - Vigyázzatok magatokra! - Sehun elmosolyodott.
- Majd vigyázunk. - kifújtam a levegőt és a tenyerembe temettem az arcom. Még egy embert vesztettünk el, ráadásul nem is akárkit! Victoria remek lány volt! Rettegtem attól, hogy mi lesz a többiekkel. Kezdett az agyamra menni ez az egész! Hirtelen felindulásból, idegesen vertem le mindent az asztalomról, majd a tenyerembe temettem az arcom és zokogni kezdtem. Nem bírom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése