2. Game in the hospital

Kris:

A fejemet fogva ültem az asztalomnál. Fáradt voltam, éhes és nyűgös. Nem vágytam másra, csak, hogy végre kialudhassam magam, de persze tudtam, hogy ez lehetetlen. Amióta ide kerültem, nem csinálok mást, csak kiutat keresek. Nagyot sóhajtva nyújtóztam egyet. Épp az aznapi jelentéseket néztem át, mikor valaki benyitott. Egy nálam alacsonyabb, nyugodt tekintetű fiú lépett az irodába, fehér köpenye susogott, ahogy kitárta az ajtót.

- Lay? Mit szeretnél? - kérdeztem a fiatal fiútól.

- Van egy új betegünk! - felelte. Nem tűnt idegesnek, sőt! Rettenetesen nyugodtan állt előttem. Mindig is irigyeltem ezért. Lay maga volt a megtestesült lelki béke! Nem tudom, hogy csinálta, de igazán adhatott volna kölcsön abból a hatalmas nyugalmából! Rám fért!

- Hol találtátok? - kérdeztem. Lay leült velem szemben.

- Dyo csapata találta. Robbanás volt a B épületbe. - magyarázta. - A sérüléseiből ítélve, kieshetett a harmadik emeletről.

- Hogy maradt életben? - csodálkoztam el.

- Egy ágyhoz volt kötözve. Azt érte előbb az ütés, viszont erős agyrázkódása lett, miután az ágy széttört! Illetve, míg eszméletlen volt, össze kellett varrni a homlokát, mert felszakadt. - magyarázta.

- Értem. Mit is mondtál? Melyik épület?

- B keleti szárnya! - előkerestem a mappáimat és felcsaptam az egyiket.

- Az még nincs felderítve, így ha jobban lesz, ki kell kérdeznünk! - állapítottam meg, mire Lay bólintott.

- A probléma az, hogy még nem emlékszik a nevére sem.

- Adtál neki számot? - kérdeztem.

- Igen! 88. Még regisztrálnod kell! - mondta Lay.

- Értem! Amint lehet, szólj és felvesszük a listára! - bólintottam. - Most menj, várnak a betegek! Tégy meg mindent, hogy felépüljön az a fiú és visszanyerje az emlékezetét. - Lay azonban nem mozdult. - Van valami mondanivalód? - kérdeztem.

- A gyógyszerekkel kapcsolatban... - kezdett bele, de elhallgatott. Kínosan nézett rám, amiből rájöttem, hogy miről van szó.

- Talán fogynak? - kérdeztem.

- Az nem kifejezés! Konkrétan, nincs fájdalomcsillapítónk! Küldhetnél egy csapatot, hogy hozzanak valamit! - felsóhajtottam.

- A gyógyszerraktárat őrzik az egyik legjobban! De megteszem amit tudok! - Lay megköszönte, majd távozott. Idegesen túrtam a hajamba. Amióta erre az istenverte helyre kerültem, egy nyugodt éjszakám sincs! Kifújtam magam, majd újra elővettem a hely alaprajzát és tanulmányozni kezdtem. Úgy fél óra telhetett el, mikor valaki becsörtetett hozzám.

- Tao? Mi van veled? - kérdeztem döbbenten, mikor megláttam. Arcáról fojt a vér, a ruhája meg volt szaggatva.

- Áh, nem vészes! - rántott vállat. - Most megyek Layhez. Jössz? - kérdezte, mire megráztam a fejem.

- Nem! Már beszéltem vele és ellenőrizni akarom az alaprajzokat! - feleltem.

- De kívülről tudod őket! - csóválta a fejét Tao. - Nem fogsz kiutat találni, míg minden épületet őriznek!

- Örülök, hogy ilyen bizakodó vagy! - fel sem nézve válaszoltam a fiúnak, aki sóhajtva lépett közelebb és felráncigált az asztaltól.

- Idefele összetalálkoztam Dyo-val! Azt hallottam, hoztak egy újoncot! Legalább a regisztrálás idejére állj föl! - húzott maga után.
- Tudod jól, hogy nem én szoktam regisztrálni! Csak szólok az illetékesnek, hogy van egy újonc! Inkább azt mondd meg, hogy merre jártál? - meredtem rá. Mivel nem egyedül én irányítom a dolgokat, sokszor fogalmam sincs, hogy melyik csapat merre lehet. Ez rengeteg gondot okoz nekem, mert ha embereket vesztünk, később tudom meg.
- Csak az A épületben! - elgondolkodtam.
- Ott nem az idegbetegek vannak? - döbbentem meg. Tao bólintott.
- De igen! De ne aggódj! Mindenki jól van... Többé-kevésbé! - vigyorodott el Tao.
- Többé-kevésbé? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Igen, hát Seohyunt kicsit telibe kapták, de már jobban van! Azonnal elment Layhez, amint megérkeztünk. - idegesen sóhajtottam föl. Tao kedves mosolyra váltott és megveregette a vállam.
- Már jól van! - Taora néztem. A fiú sötét haja, összekócolva hullott a szemeibe. Bár ő volt felderítésen, mégsem tűnt fáradtnak. Talán előlem akarja rejtegetni? Tudja, hogy aggódok és inkább nem mutatja ki, hogy fáradt? Vagy tényleg van ennyi energiája? Ilyeneken morfondírozva követtem a fiút, egészen az ápoló részlegig. Ott elváltak útjaink, én mentem, hogy megkeressem az újoncot, ő pedig Layt. Nem kellett sokáig kutatnom, hamarosan megleltem azt az ajtót, amire egy cetlit ragasztottak. Nyolcvannyolc! Ez lesz az! Határozottan nyitottam be. Az ágyon egy értetlen tekintetű fiú ült. Kíváncsian szemlélte a kórházi szobát. Mikor meglátott, a kreolbőrű fiatal ledermedt egy pillanatra.

- Szia! - köszöntem neki.

- Szia! - nézett rám bizonytalanul. - Te ki vagy? - kérdezte.

- Krisnek hívnak! Téged? - kérdeztem. Tudtam, hogy nem emlékszik a nevére, de tettem egy próbát, hátha...

- Nem emlékszem. Az orvosom azt mondta, hogy számot kapok. - húzta el a száját.

- Tudok róla. Amíg nem tudod a neved, Nyolcvannyolcasnak fognak hívni. - feleltem neki. A fiú bólintott.

- Milyen hely ez? - kérdezte.

- Az Insanis Kórház.

- Talán... Beteg vagyok? - meredt rám. Elmosolyodtam a feltételezésen.

- Nem! Túlélő! - feleltem. Úgy tűnt, a fiú végképp elveszítette a fonalat.

- Ezt meg, hogy érted? - felsóhajtottam.

- Úgy, hogy mi pontosan úgy kerültünk ide, ahogy te. Fogalmunk sincs! Egyszer csak itt találtuk magunkat és kész! Sokak ugyanúgy jártak mint te. Nem voltak emlékeik. Ezért találtuk ki, hogy számok alapján különböztetjük meg az embereket. Így könnyebb őket regisztrálni. Viszont, ha mégis visszatér a memóriája, a regisztrációs száma mellé kerül a neve is.

- Hogy tudnátok regisztrálni olyasvalakit, akinek nincsenek emlékei? - értetlenkedett Nyolcvannyolcas.

- Úgy, hogy nem a lakcímed érdekel, hanem, hogy hol találtak rád, hány éves vagy és mi a neved. Ha tudod, hogy honnan származol, csak egy plusz, de nem fontos. Ezen a helyen senkit sem érdekel, hogy honnan jöttél! - húztam el a szám. - El kell mondanod mindent, amire esetleg emlékszel. Ha csak egy képkocka, vagy homályos, akkor is! - hajoltam közelebb. Meg kellett tudnom, min ment keresztül, hogy legalább egy minimális képet kaphassak a B épületről. Láttam Nyolcvannyolcason, hogy rettenetesen erőlködik, hogy legalább néhány emlékfoszlányt megoszthasson velem.

- Esőre emlékszem és kiabálásokra. Rémült és fájdalmas kiabálásokra. - gondolkodott erősen a fiú.

- Ennyi? - meredtem rá. Nyolcvannyolcas bólintott. Hát, ez nem valami sok, de több mint a semmi! Állapítottam meg.

- Megint riogatod az újoncokat? - lépett a hátam mögé valaki.

- Talán, ha a helyeden lettél volna, nem nekem kellene ezzel foglalkoznom! - meredtem Taeyeonra, aki megforgatta a szemeit.

- A helyemen voltam.

- Úgy érted, hogy valaki alatt? - húztam fel a szemöldököm és felálltam. A lány nagyon pici volt hozzám képest, ellenben rettenetesen akaratos.

- Úgy értem, hogy Dyo-val beszélgettem. Kikérdeztem, hogy találtak rá! - bökött fejével Nyolcvannyolcasra.

- Kivételesen a dolgod végezted? Milyen meglepő! - Taeyeon megforgatta a szemeit.

- Innentől átveszem! Én jobban értek az emberekhez!

- Ja, különösen a hímnemű egyedekhez! - húztam el a szám. Taeyeon fagyos tekintettel meredt rám.

- Mi lenne, ha nem a nemi életemmel foglalkoznál? Nekem legalább jut egy kis öröm!

- Egy kicsi? - nevettem gúnyosan. - A fél fiúcsapat átment rajtad!

- Azért te sem panaszkodhatsz! Te is átmentél rajtuk! - vigyorodott el.

- Mázlid, hogy nőnek születtél! Ha fiú lennél, már bevertem volna párszor! - meredtem rá.

- Pfff! Idősebb lennék akkor is és ugyanúgy kijárna a tisztelet! - tekintetem a fiúra esett, aki értetlenül meredt ránk.

- Ne értsd félre! Bírjuk egymást, csak így mutatjuk ki! - magyarázta neki Taeyeon.

- Cöh! Ki bír kit? - vontam fel a szemöldököm. Taeyeon beleütött a vállamba, majd elküldött melegebb éghajlatra. Én elhagytam a helyiséget és vissza akartam menni az irodába, ám ismét összefutottam Taoval.

- Láttam bement Kilences! - vigyorgott. - Csodálkozom, hogy élve kijöttél.

- Fel sem ér! - legyintettem. - Apropó, tudsz valamit Baekhyunékról? Már egy napja nem jöttek vissza a B épület nyugati feléről! - Tao elgondolkodott.
- Fogalmam sincs, hogy hol lehetnek, de ne féltsd őket! Tudnak vigyázni magukra! - Tao biztató mosolyt küldött felém. Bár ilyen egyszerű lenne...
- Menj! Aludj kicsit! - nézett a szemeimbe a pandaképű fiú.
- Dolgom van még! Viszont te pihenj le! Veszélyes felderítésen vagytok túl! - mielőtt válaszolhatott volna, sarkon fordultam és otthagytam. Leültem az asztalomhoz és ismét az alaprajzok vizsgálásával kezdtem foglalkozni. Ám olyan fáradtság vett rajtam erőt, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemem. Hosszadalmas fennmaradási kísérletek után, a pilláim elnehezedtek és a fejem az asztalra esett...

- Kris! Hé Kris! - böködésre ébredtem. Mikor kinyitottam a szemeim, egy szőke lányt véltem felfedezni magam előtt.
- Mit akarsz? - kérdeztem. Taeyeon a hajamba markolt és felhúzott.
- Most azonnal menj aludni! Nem vagy normális! Össze akarsz esni? - kérdezte dühösen. Megforgattam a szemeim, de nem válaszoltam vissza. Úgyis mindig az van, amit ő akar.
- Kris! Ha nem alszol, legyengülsz! Kérlek, legalább egy kicsit pihenj! - a lány tekintete, egyik percről a másikra változott át. Dühösről, nagyon aggódóvá vált a tekintete.
- Átveszem a munkáid is, csak kérlek, aludj! - meredt a szemeimbe.
- Jó, elmegyek! - sóhajtottam. Taeyeon megkönnyebbült és kirugdosott az irodai szobából. Lassan cammogtam végig a folyosókon. A falak fehérre voltak meszelve, ahogy illett egy kórházban. Igaz, a festék már mállott és koszos volt. A folyosót, poshadt szag lengte be. Amikor leértem a hálórészlegbe, a matracomhoz indultam. Látszott rajta, hogy nem sokat használtam. Lefeküdtem és a plafont kezdtem bámulni, amelyről hiányzott a vakolat. Sohasem felejtem el, mikor először idekerültem! Majdnem meghaltam, de az utolsó pillanatban, Taeyeon leütötte a támadóm. Azóta mozgunk együtt. Mikor többen lettünk, sikerült elfoglalnunk az E épületet és azóta ez a főhadiszállásunk! Vajon kijutunk innen valaha? Tettem fel magamban a kérdést. Vajon túléljük a következő napot?