1. Game in the hospital

88:

"Lekötözték a karjaim és a lábaim. Hiába próbáltam kiszabadulni, aki kifeszített az asztalra, értett a csomózáshoz. A kezeim véreztek, fáztam. Oldalra pillantva láthattam is, ahogy egy másik fiú, ugyanúgy erőlködik, mint én, azonban eredményt, ő sem ért el. A másik oldalamon, már senki sem mozgott. A férfi, aki a műtőasztalon volt, már nem hasonlított önmagára. A vére összekente a padlót, a mellkasa ketté lett vágva. Undorodtam a látványtól, így hányingerrel néztem a plafonra. Ekkor lépett be Ő! Elvetemült, vérben forgó szemekkel, határozottan lépkedett előre. Kaján vigyora, még ijesztőbbé tette az összképet. A falhoz lépett és leakasztott egy baltaszerű eszközt. Rám nézett, majd a vergődő társamra. Megijedtem, hogy engem szemelt ki következő áldozatának, ám nem hozzám lépett elsőként, hanem a fiúhoz, aki egyre hangosabban kiabált. Fájdalmas hangokat adott ki, amiből rájöttem, elkezdődött a csonkítás. Nem akartam odanézni, mégis akaratlanul pillantottam oda és a látvány rettenetes volt. Ő, a baltaszerű eszközzel, végigszántott a fiú mellkasán, így az felnyílt. A srác vergődött, kiabált, minden hiába. Ezt az órát már nem éli meg! Hallottam, hogy odakint dörög. Nem tudtam hány óra lehet. Próbáltam kizárni a hangokat a fejemből, de nem ment. Körülbelül egy óra szenvedés után, a fiú elhallgatott. Ő ekkor hozzám lépett. Feszengeni kezdtem, éreztem a vér illatát, tudtam, hogy meg fogok halni! Ám mielőtt belekezdhetett volna a felvágásomba, robbanást hallottam. Éles ütést éreztem a fejemen és minden elsötétült..."

Valami az arcomra csöppent. Mikor kinyitottam a szemeim, csak homályos ködöt láttam. Talán esik... Vagy csak a vízvezetékek rosszak. Újabb csepp hullott a szememre. A fejem hasogatott.

- Hé! - egy kiáltás. Ismét megkíséreltem kinyitni a szemeimet. Bár még így is homályos volt minden, alakokat véltem fölfedezni magam körül.

- Él még? - kérdezte egy hang.

- Idióta! Szerinted? - ekkor megráztak. - Hé! Minden rendben?

- N... Ne... - próbáltam mondani.

- Akar valamit! Segítsetek!

- Ne... Ne bántsatok... - ennyit bírtam kibökni, ismét lecsukódtak a szemeim és sötétség vett körül. Nem tudom mi történhetett. Semmire sem emlékszem abból, ami velem történt, csak egyetlen részletre és az Ő arcára.

Fényt láttam magam előtt.Mi lehet az? Tanakodtam. Lassan kinyitottam a szemeim és egy homályos arcot vettem észre. Pislogtam párat, mire nagyjából kitisztul előttem a kép. Egy lány nézett rám aggódva.

- Te ki vagy? - kérdeztem. Nem úgy tűnt, mint aki bántani akar, de már mindenre számítottam.

- Krystal vagyok! Az ápolód! Jobban vagy? - kérdezte.

- Hogy kerültem ide? - hangom nem az enyém volt. A lány válaszra nyitotta ajkait, ám mielőtt beszélhetett volna, egy újabb alak tűnt fel a szobában.

- Na? Hogy van a betegünk? - kérdezte. A fiúra pillantottam. Nem sokkal lehetett idősebb nálam, talán pár év volt köztünk. Úgy tűnt, nem aggódik értem, hangja mosolygós volt.

- Hát, megszólalt... - felelte Krystal.

- Ennyi? Az nem túl sok! Mindegy. Innentől átveszem! Köszönöm Krystal! - a lány bólintott, majd távozott. A fiú lehajolt hozzám és felültetett. Felszisszentem. Fájdalom nyílalt a fejembe.

- Most pedig figyelj engem! - a fiú egy kis lámpát vett elő és a szemembe világított. Behunytam a szemeim.

- Mondom engem figyelj! - a homlokát kezdtem nézni, ő pedig ismét a szemembe világított, ám ekkor nem volt kellemetlen.

- Hm... Agyrázkódásod van, bár nem vészesen nagy! Azért ne lepődj meg, ha párszor hányni fogsz! Majd elmúlik! - veregetett vállon és az ágyam szélére helyezett egy vödröt.

- Hol vagyok? - kérdeztem.

- Kórházban! - felelte a fiú.

- És te ki vagy?

- Az orvosod. Zhang Yi Xing a nevem! Benned kit tisztelhetünk? - kérdezte. Ekkor el kellett gondolkodnom.

- Én... Hát... - Yixing bólintott.

- Nem emlékszel a nevedre? - megráztam a fejem. - Ez normális! Sokan vannak így! De ne aggódj! Majd visszatér az emlékezeted! Addig viszont, kérlek viseld ezt! - a mellkasomra tűzött egy kártyát, amin egy szám volt.

- 88?

- Ezt a számot viseled, míg nem emlékezel a nevedre! - Yixing visszanyomott az ágyra. - Most pihenj, majd még jövök és rád nézek!

- Várj! - szóltam utána. A fiú kérdőn nézett rám.

- Hogy kerültem ide? - kérdeztem. Yixing vállat vont.

- Fogalmam sincs! A srácok kint találtak rád! Azt, hogy, hogy kerültél ide, arról fogalmam sincs. - az "ide" szót, különösen megnyomta. Én visszafeküdtem a... Nem tudom mire, ágyra, bár felőlem a padló is lehetett volna és megpróbáltam elaludni. Elég nehezen ment, mert rettenetesen fájt a fejem.

Kyungsoo:

- Robbantás volt! - épp felszereltem magam, mikor Hyoyeon rontott az öltözőbe.

- Melyik épület? - kérdeztem és összekapcsoltam az övem.

- A "B" keleti szárnya! - felelte. Bólintottam. Felvettem a fegyverem és Hyoyeon után rohantam, aki már szólt Ambernek. Az épület felé vettük az irányt, de csak óvatosan, hangtalanul osontunk végig a folyosókon, melyet belengett a dög és rothadás szaga. Már régen nem tudott zavarni, hozzászoktam. Ahogy haladtunk felfelé a lépcsőn, úgy fogyott a levegőnk.

- Ez a harmadik emelet! - állapítottuk meg. Amint felértünk, eltűnt a szemünk elől a folyosó. Sűrű köd vett körbe minket. Maszkot tettünk fel, hogy legalább levegőt kapjunk, bár nem sokat ért. Nagy nehezen átvergődtünk magunkat a füstön és benéztünk a terembe, ahol több kis asztal állt. Mindhez kikötöttek egy-egy férfit, akik már halottak voltak. Mindet felvágták.

- Nézzétek! - Hyoyeon berohant, ugyanis az épület fala beomlott, valószínűleg a robbanástól. A lány odafutott és lenézett.

- Valaki van lent! - kiáltott nekünk. - Egy fiú! Szerintem még él! - meredt ránk.

- Akkor siessünk le! - néztem a többiekre. Lerohantunk a lépcsőn, ki az udvarra. Egy fiút találtunk a fűben, mellette egy darabokra törött ággyal.

- Valószínűleg a robbanáskor esett ki! - állapította meg Amber.

Hirtelen eleredt az eső.

- Hé! - kiáltott rá Hyoyeon, de nem mozdult. - Él még? - meredt rám a lány.

- Idióta! - szólta le Amber. - Szerinted? - mutatott a fiúra, aki kinyitotta a szemeit, bár nem úgy tűnt, hogy magánál van. - Hé! Minden rendben? - Amber megrázta a fút, de az alig reagált. Hirtelen megszólalt.

- N... Ne... Ne bántsatok! - szemei ismét lecsukódtak és nem szólalt meg. Lehajoltam és megnéztem a pulzusát.

- A szíve még működik. - állapítottam meg. - El kell vinnünk Yixinghez, ő majd segít rajta! - meredtem a többiekre. A két lány, segített a hátamra pakolni, a srácot, majd elindultunk vele az "E" épület felé. Addigra már annyira elkezdett zuhogni, hogy mire megérkeztünk, mindenünk átázott.

- Hol van Yixing? - kérdeztem egyből, amint beléptem az aulába. Krystal rohant hozzánk és segített levenni a fiút a hátamról. Nagy nehezen bevittük az egyik kórházi szobába, majd lefektettük egy ágyra. Közben Hyoyeon elrohant, hogy szóljon Yixingnek. A fiú nem váratott meg minket. Szinte azonnal beszaladt hozzánk és mindenkit kiküldött, csak Krystal maradhatott bent.

- Vissza kéne mennünk! - állapítottam meg.

- Minek? Tudod milyen veszélyes? - meredt rám Hyoyeon.

- Hátha vannak még túlélők! Miután megtaláltuk ezt a srácot, nem foglalkoztunk mással! - ráztam a fejem.

- Én támogatom az ötletet! - állt mellém Amber. Hyoyeon kénytelen-kelletlen bólintott. Visszaindultunk hát, bár nem voltunk biztosak benne, hogy maradt még túlélő! Az is kérdéses volt, hogy ez a fiú megmarad-e?