4. Game in the hospital

Sehun:

- Baekhyun! Álljunk már meg! Nem veszed észre, hogy eltévedtünk? - kérdeztem, ám az alacsony fiú makacsan rázta a fejét.

- Nem tévedtünk el! Csak ezen a helyen minden ugyanolyan! - nézett rám fintorogva.

- Eltévedtünk! - ismételtem magam. Az alacsony fiú, teljes testtel felém fordult. Szemei szikrákat szórtak. Bár ijesztőnek akart tűnni,dühösen sokkal inkább volt aranyos, mint rémisztő. Világosbarna haja, csapzottan hullott a homlokára.

- Mondom, hogy nem! - tette csípőre a kezeit.

- De igen! - szállt be a vitába Chanyeol, a nálam sokkal magasabb srác.

- Idehallgassatok! Én vagyok a csapatvezető, szóval az van amit én mondok! - meredt ránk Baekhyun. Megforgattam a szemeim, Chanyeol pedig sötét hajába túrt.

- Csak azért te vagy a vezető, mert te vagy a legidősebb! - közölte Chanyeol, mire Baekhyun felfújta az arcát.

- Ez nem igaz! Azért én vagyok a vezér, mert én vagyok a legtapasztaltabb és én harcolok a legjobban! - Chanyeol grimaszolt egyet.

- Sehun harcol a legjobban, legalábbis hármunk közül! Szóval vegyél vissza! - Baekhyun, colos tárunkra pillantott. Összefonta a karjait és felsóhajtott.

- Oké! Ha szerintetek eltévedtünk, akkor mi legyen? - összenéztünk Chanyeollal.
- Esetleg lepihenhetnénk! Egész nap mászkáltunk és fáradtak vagyunk! - panaszkodott Chanyeol.
- Pihenjünk le! Itt? Te meg vagy őrülve? - akadt ki Baekhyun. Rendben, elismerem, hogy a terület csatornarendszere, nem éppen a legbiztonságosabb és nem a legkomfortosabb, de az a helyzet, hogy ez már a második napunk idelent és én rettenetesen elfáradtam.
- Miért mi bajod? - kérdezte a fiatalabb, mire Baekhyun elhúzta a száját.
- Kezdjük azzal, hogy bármikor ránk támadhat bármi...
- Ahogy odafent is! - vágott közbe Chanyeol.
- A másik probléma az, hogy hideg van, minden nedves, meg nyirkos és ha most leállunk, össze fogunk fagyni! - magyarázta Baekhyun.
- Ez a második napunk, talán túléljük még egy kicsit! - kötözködött Chanyeol. Megcsóváltam a fejem. Őszintén nem értem, hogy minek kellett ezeket egy csapatba tenni. Állandóan veszekedtek és sokszor rettenetesen hangosak voltak! Nem egyszer volt belőle probléma. Többször is kértem Krist, hogy szedje szét őket. Taeyeon támogatta az ötletet, de Kris nem, így hosszas veszekedés után, abban maradtak, hogy a csapatfelosztás marad. Nem tudom mi alapján döntöttek így, de én nem örültem túlságosan, mivel így rám hárult a feladat, hogy lenyugtassam őket, ám fiatal életkorom miatt, nem igazán akartak rám hallgatni, bár Chanyeol nyitottabb volt felém. A fejemet fogtam és inkább körbepillantottam. A terület csatornarendszere, egyszerűen hatalmas volt és bonyolult. A kőből épült falakon penész burjánzott, sötét volt, hideg és nedves. Minden! Elbújni sem nagyon lehetett. Ahogy a terepet szemléltem, kicsit eltávolodtam Baekhyunéktól. A hatalmas folyosó közepén, némi víz folyt, ami rettenetes szagot árasztott. Fintorogva mentem odébb és hirtelen észrevettem valamit. Egy beeső, szűk, sötét alagutat. Eddig észre sem vettem! Pedig biztos vagyok benne, hogy körbe-körbe mászkáltunk! Gondolkodtam el. Nem tudom miért, úgy éreztem közelebb kell mennem. Mintha láttam volna bent valamit. Leguggoltam és belestem. Először alig láttam valamit, de mikor közelebb másztam, mintha két szempár figyelt volna.
- Hahó! - szóltam be. - Van ott valaki? - válasz nem érkezett, de mocorgást hallottam. Az a valaki, vagy valami, mintha közelebb mászott volna és arcát egyre jobban ki lehetett venni. Hatalmas szemeivel kíváncsian méregetett engem, miközben csapzott, világos haját, elsöpörte a homlokából. Láttam rajta, hogy retteg és csakis a kíváncsisága hajtja felém, így lassan, kinyújtottam a kezem, mire az idegen ugyanezt tette. Hirtelen elmartam a csuklóját és kijjebb húztam rejtekhelyéről. Az idegen megpróbált küzdeni, de esélye sem volt. Hirtelen a szemeibe néztem. Rettenetesen félt tőlem, ez pedig lesokkolt. Ezen a helyen eddig mindig mi féltünk valamitől, nem pedig fordítva. Épp el akartam engedni a fiút, de nem tudtam, mert Baekhyun jelent meg mögöttem.
- Mit fogtál? - megragadta az őzszemű srácot és kirángatta az alagútból. Chanyeol segítségével lekötözték a kezét, majd vigyorogva néztek rám. Csak pislogni tudtam, olyan gyorsan történt minden.
- Ti mi a fenét csináltok? - kérdeztem dühösen.
- Szerinted? Elfogtuk! - a fejemet fogtam idegességemben.
- De hát ő nem akar bántani minket! - csesztem le a fejüket.
- Honnan tudod? - kérdezte Chanyeol.
- Szerintetek így néz ki valaki aki ártani akar? - mutattam a srácra, aki reszketve nézett fel ránk. Baekhyun felrángatta a földről.
- Akár! Ki tudja milyen szörny lehet! - a srácra néztem. Teljesen le volt soványodva, a felsőtestét semmilyen ruha nem takarta, így láthattam a hegeket, amelyeket, gondolom ittléte alatt, szerzett.
- És most mi lesz? Megölitek? - kérdeztem.
- Nem hülyeség amit mondasz! - Baekhyun már rántotta is a kését, de elkaptam a kezét. - Mit csinálsz?
- Ne öld meg! - szóltam az idősebbre.
- Akkor mit csináljunk? Hagyjuk itt? - kérdezte Chanyeol.
- Ne! Majd én vigyázok rá! - mind a ketten kérdőn néztek rám, a fiú pedig kicsit mintha megnyugodott volna.
- Még mit nem! - rázta a fejét Baekhyun.
- Miért? És mi van, ha egy túlélő? Erre nem is gondoltál? Felügyelet alatt lenne és ha mégis valami elfajzott izé, akkor sem tudna nagyon ártani, hiszen készenlétben vagyunk. - láttam, hogy Baek rettenetesen őrlődik magában. Végül felsóhajtott és szó szerint, elém vágta a fiút.
- Aztán vigyázz rá! - puffogott, majd elindult előre. Chanyeolra néztem, aki vonakodva követte az idősebbet. Felsegítettem a megkötözött fiút és a két srác után mentünk. Nem szóltunk egymáshoz, csak újdonsült társunk nyögött ki egy "köszönöm"-öt.
- Semmiség! - feleltem. Hosszas keresés után, találtunk egy viszonylag biztonságosnak mondható kis... Lyukat. Bemásztunk és egy hihetetlenül kicsi teremszerűségbe jutottunk, ahol végül is megpihentünk. Baekhyun és Chanyeol leterítették a hálózsákjaikat. Mikor meglátták a fiút, Baekhyun heve tiltakozásba kezdett.
- Na nem! Ő nem jön ide! Maradjon csak a sarokba! - a srác bólintott és behúzódott a kis terem egyik végébe. Nem mintha számított volna, mivel így is körülbelül három méterrel volt csak odébb. Én is kiterítettem a hálózsákom és ráfeküdtem, igaz, nem aludhattam, hiszen valakinek őrködni is kellett. Chanyeol és Baekhyun rövid időn belül bevágták a szunyát, én pedig a plafont kémleltem. Hirtelen oldalra pillantottam. A fiú reszketve ült nekem háttal. Nagyon megsajnáltam. Hideg volt, még én is éreztem, pedig rajtam volt kabát. Leellenőriztem, hogy a hyungok tényleg alszanak-e, majd levettem a pulcsim és csöndesen a fiú mögé léptem. Ráterítettem a pulcsim, mire összerezzent és ijedten nézett rám, de szinte azonnal lenyugodott, mikor látta, hogy nem akarok rosszat. Leültem vele szembe, majd kezeim közé vettem az övéit és megdörzsöltem. A srác hatalmas szemekkel meredt rám.
- Hogy hívnak? - kérdeztem hirtelen.
- Én.. Lu... Luhan vagyok! - felelte bizonytalanul. Nem igazán értette a helyzetet.
- Mióta vagy itt? - néztem rá.
- Pár hónapja! - felelte. Leálltam a keze melegítésével.
- Hogyan?
- Pár hónapja! - döbbenten néztem rá. Egyszerűen nem hittem el. Egyedül lehúzni több hónapot, képtelenség!  Legalábbis ezt gondoltam.

- Hogy maradtál élve? - kérdeztem döbbenten. A fiú féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Elbújtam. - nem kérdeztem többet erről, úgy tűnt, nem igazán akar szót ejteni róla. Miután a kezei kicsit felmelegedtek, megfogtam a hálózsákom és közelebb húztam.
- Ülj rá! - Luhan tette amit mondok és helyet foglalt a hálózsákon. Felnyitottam a táskámat és előhúztam belőle egy zacskót, ami tele volt kis kenyérkékkel. Luhan felé nyújtottam a zacskót. A fiú bizonytalanul nézett rám.
- Vegyél! Azért van!
- De a tieid! - rázta a fejét Luhan. Kedvesen mosolyogva csóváltam a fejem.
- De megosztom veled! - Luhan megköszönte és kivett két kenyeret a zacskóból, majd csendesen elmajszolta őket. Amíg evett, elraktam az elemózsiám, majd egy palack vizet húztam elő a tatyómból és megitattam a fiút. Miután a palackom is elraktam, Luhanra néztem.
- Feküdj le! Aludni kéne! - mosolyogtam rá. Mivel jó ideig csak bámult rám, lenyomtam a hálózsákra és betakartam.
- Te nem fogsz fázni? - kérdezte.
- Nekem van kabátom! - mosolyogtam rá, majd leterítettem az említett tárgyat a földre és ráültem. Luhan egy ideig még nézett rám, majd elnyomta az álom. Felsóhajtottam. Hosszú estének nézek elébe... Már, ha este van! De ki tudja? Fogalmam sem volt, hogy hány óra lehetett. De nem is igazán számított. Legalábbis nekem!