3. Szövetség - Ígéret

Sehun:
- Meddig kell még mennünk? - kérdeztem, mert már nem bírtam sokáig.
- Már nem sokáig! - felelte a srác. Hamarosan egy kissé düledező kis házhoz érkeztünk. Nagy nehezen felcaplattunk a lépcsőn, majd a fiú az ágyhoz vitt és leültetett rá.
- Keresek neked valami száraz göncöt! - mondta, majd kihúzott egy fiókot és turkálni kezdett benne. A fiúra néztem. Csak most tudtam igazán végig mérni. Vékony alkatú, nálam alacsonyabb srác volt, világos tincsekkel és finom vonásokkal az arcán. Mégis, ami a legfurcsább, úgy éreztem, már láttam valahol.
- Mondd... - kezdtem bele. - Hogy hívnak? - kérdeztem. A fiú rám meredt és elmosolyodott.
- Luhan vagyok! A Hegy falkájának örököse! - éreztem, hogy kezdek elfehéredni. Szóval a fiú, akit a lelátóban láttam, utánam jött és megmentett... Kezdtem összezavarodni. A testem remegett, mint a nyárfalevél és nemcsak azért, mert fáztam. Luhan ekkor egy inget és egy nadrágot dobott az ágyra.
- Át tudod venni egyedül, vagy segítsek? - kérdezte.
- Megoldom... - feleltem halkan. Luhan bólintott, majd elfordult és egy polcon kezdett kutatni. Mondani könnyebb volt, mint cselekedni. Mivel a lábaim és a karom is sajgott, nem igazán tudtam levenni sem a vizes ruháimat.
- Öhm... Luhan! - a fiú felém fordult. Egy dobozkát szorongatott a kezében és kérdőn pillantott rám.
- Tudnál mégis segíteni? - kérdeztem. Luhan közelebb lépett, majd letette a dobozt az ágyra.
- Fel tudod emelni a karod? - kérdezte, mire megráztam a fejem.
- Jó! Akkor dőlj előre és próbáld kinyújtani a kezed! - megtettem amit kért, bár ez a mozdulatsor is fájdalmat okozott. Nagy nehezen leszenvedte rólam a felsőm, majd rám adta az inget. Kezei ekkor az övemmel kezdtek bajlódni, amit kikapcsolt, lerángatta a nadrágom és felhúzta rám a szárazat. A vizes ruhadarabokat egy-egy szék támlájára terítette száradni, majd leült mellém az ágyra, ölébe vette a dobozkát és kinyitotta.
- Megtisztítom a sebeidet! - egy darabka kendőt hajtogatott kicsi négyzetté, majd benedvesítette valamivel, aminek erős alkoholillata volt és a karomon lévő sebre nyomta. Annyira csípte a kezem, hogy reflexből löktem odébb a srácot.
- Ha nem engeded, hogy segítsek, rosszabb lesz! - nézett rám komolyan. A szemeibe nézve, úgy éreztem, hogy valahonnan a régmúltból ismerem ezeket a gesztusokat, de nem emlékeztem, hogy honnan. Bólintottam és összeszorított fogakkal tűrtem, hogy az anyagot ismét a sebemnek nyomja. Közben ezer és ezer kérdés cikázott át szürkeállományomon, de egyikre sem találtam a választ.
- Mi nyugtalanít ennyire? - kérdezte Luhan rám sem pillantva.
- Honnan tudod, hogy nyugtalan vagyok? -  néztem a fiúra.
- Az arcodra van írva! Ha kérdezni akarsz valamit, tedd fel! - mosolygott rám. Lekötötte a sérülésem, majd hanyatt döntött az ágyon. Betakart és rám meredt. Nagyot sóhajtottam. Úgy éreztem, hogy rengeteg mindent meg akarok beszélni vele.
- Miért nem öltél meg? - kérdeztem végül. - Én az ellenséged vagyok! A másik falkába tartozom! Miért mentettél meg? - Luhan kedves mosolya nem lankadt.
- Tudod, nekem valaki mindig azt mondta, hogy ne higgyek annak amit mondnak. Ne azért szeressek vagy utáljak valakit, mert az parancsba van foglalva, hanem mert úgy érzem, az illető kiérdemelte.
- És én... Mivel érdemeltem ki? - kérdeztem. Ekkor Luhan válasz helyett kinyújtotta a kezét és lágyan megsimogatta az arcom. Hirtelen, mint derült égből villámcsapás, érkeztek az emlékek. A folyó, a vihar, a nő aki ott volt velem és a fia. Nem emlékeztem az arcára, csak halványan derengett valami, de hirtelen világossá vált. A hölgynek és neki ugyanolyan szemei voltak. Sőt, most, hogy így megnézem, rengeteg vonása ugyanolyan Luhannak, mint annak a hölgynek, aki kihúzott a folyóból. Luhan pont úgy nézett ki, mint a nő, csak fiúban és fiatalabb kiadásban.
- Ki... Ki vagy te? - kérdeztem reszketve.

- Már mondtam nem? - húzta el a kezét.
- Honnan tudtad a nevem? Te voltál a fiú a folyónál, ugye? És a nő...
- Ő az édesanyám volt! - felelte Luhan.
- Volt? - húztam fel a szemöldököm.
- Meghalt! Pár hónappal azután, hogy kihúztunk a folyóból. - magyarázta Luhan. - Ő mondta mindig azt, hogy legyek kedves és ne gyűlöljek senkit. Főleg azért ne, mert másik falkában van.
- Értem... - bólintottam.
- Nem akarok az ellenséged lenni Sehun! - szemei kissé kétségbeesetten csillogtak. Nem tudtam mit feleljek erre.
- Én... Nem hiszem, hogy ez menni fog! Nem tudok a barátod lenni! - feleltem.
- Nem azt kértem, hogy a barátom légy! Hanem azt, hogy ne légy az ellenségem! - mondta halkan, de komolyan.
- Még gondolkodom! Rendben? - Luhan bólintott. Elfordultam és kinéztem az ablakon. Az eső még mindig esett, de már enyhült. Tudtam, hogy az éjszakát itt fogom tölteni. Hirtelen Luhanra néztem.
- Hol fogsz aludni? - kérdeztem.
- Majd a földön! Átváltozom és nem lesz gond! - mosolygott rám. Lemászott az ágyról és elhelyezkedett az ágy mellett.
- Ha kell valami, csak szólj! - mondta, majd átváltozott és lassan el is aludt. Nekem még idő kellett. Fel kellett dolgoznom az eseményeket. A kimerültség lassan úrrá lett rajtam és nem tudtam nyitva tartani a szemem.
Madárcsicsergés és napsütés keltett. Nagyokat pislogva ültem fel. Mivel vérfarkas vagyok, a sérüléseim sokkal jobb állapotban voltak. Valószínűleg holnapra már nyomuk sem lesz. Apró tüsszentést hallottam. A hang irányába néztem. Luhan volt az, még mindig farkas képében feküdt az ágyam mellett. Kimásztam az ágyból és az ablakhoz léptem. Az esőcseppek megcsillantak a napfényben, így az erdőn gyönyörű fényáradat futott végig.
- Már fel is keltél? - kérdezte Luhan. Mikor megfordultam, már ember alakjában ült a földön és engem figyelt.
- Keresni fognak a többiek. Haza kell mennem! - mondtam. Luhan bólintott és felállt.
- Öltözz át! Ha ebben mész haza, neked támadnak!
- Teljesen mindegy! Így is érezni fogják, hogy veled voltam! - feleltem, de azért gyorsan átvettem a ruháim. Luhant követve indultunk visszafele. Nem igazán emlékeztem az útra amelyen este jöttünk, így megpróbáltam nagyon odafigyelni, hogy később ne tévedjek el. Hamarosan meg is érkeztünk egy részhez, ahol a folyó keskenyebben folyt. Néhány kő emelkedett ki a vízből, amelyen keresztül át lehet jutni a túlpartra. Már épp ugrani akartam, mikor Luhan elkapta a csuklóm.
- Eső után nagyon csúszósak ezek a kövek! - magyarázta.
- Akkor, hogy jutunk át? - kérdeztem. Luhan rám mosolygott, majd szétnyitotta a tenyerét és felemelte, mintha egy tálcát tartana a kezében. Ekkor pár nagyobb szikladarab, a levegőbe emelkedett és a közelünkbe szálltak.
- Ezen! - vigyorgott. - Csak azért hoztalak ide, hogy ha legközelebb megint elszabadulnál, akkor tudd a járást. - nem tudtam mit mondhatnék. Ok nélkül volt kedves velem és ezt nem igazán tudtam hová tenni. Miután átértünk a túlpartra, Luhanra néztem.
- Innen már tudom a járást, szóval... Kösz mindent! Tényleg! - mosolyogtam rá, majd hátat fordítottam a fiúnak, azzal a céllal, hogy hazamegyek, de Luhan megállított.
- Várj! Gondolkodtál az ajánlatomon? - kérdezte. Hangjában várakozás és apró félelem hallatszott. Megtorpantam. Nem igazán tudtam ezen agyalni múlt éjjel, így most kellett mérlegelnem. Nem igazán tudtam, hogy mit is feleljek. Belém mindig is azt nevelték, hogy a Hegy falkája az ellenségem, gyűlölnöm kell őket, bár az okát nem tudom. Luhan azonban annyira más... Valamiért őt nem érdeklik ezek a szabályok és nemhogy nem ölt meg, megmentette az életemet. Nem is egyszer. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen az adósa vagyok, így a legkevesebb amit tehetek érte, hogy teljesítem a kívánságát.
- Rendben! - mondtam ki végül. - Bár azt nem tudom megígérni, hogy a barátod leszek, de ha véletlenül összefutnánk, nem kell félned. Nem foglak megtámadni, mert... Nem vagyok az ellenséged! - nyögtem ki. Luhanra pillantottam a vállam felett, akinek felragyogott az arca. Mintha a legszebb ajándékot adtam volna neki, úgy mosolygott rám.
- Köszönöm! - mondta hálásan. Nem feleltem neki. Farkassá változtam és az erdő sűrűjébe vetettem magam. Ahogy a fák között futottam, az agyam egyre csak zakatolt. Jó ötlet volt, hogy megígértem, nem leszek az ellensége? Bár valószínűleg nem nagyon fogunk találkozni! Töprengésemből az zökkentett ki, hogy nekimentem valaminek.
- Nem tudsz vigyázni? Ó, te vagy az Sehun? - felnéztem és Jongint láttam magam előtt.
- Szerinted? Ki a frász lehetnék? - kérdeztem.
- Az egész tábor téged keres! Azt hittük elnyelt a föld! - magyarázta. - Már az is megfordult az őrmester fejében, hogy Tao utánad rohant a viharban és megsebesített. De... Mi ez a szag? - Jongin közelebb jött és szimatolni kezdett. Sejtettem, hogy észre fogják venni, de reménykedtem, hogy mielőtt rájönnek, k tudok találni valami magyarázatot.
- Sehun... Miért van ilyen szagod? Ez nem a mi falkánké. - méregetett Jongin.
- Majd elmondom, de most ha nem gond, szeretnék visszamenni a táborba! - mielőtt felelhetett volna, megindultam előre. Most mit csináljak? Nem mondhatom el az igazat! Kezdtem kétségbeesni. Amikor visszaértünk, megkerestem az őrmestert, hogy elmondjam, jól vagyok.
- Miért van ilyen szagod? - kérdezte és közelebb lépett, majd a képembe hajolva szagolgatni kezdett.
- Én... - és most mit mondjak? - Amikor hazafele jöttem, belefutottam egy farkasba a másik falkából. Valószínűleg ő is a vihar miatt kóborolt el. Kisebb verekedés alakult ki köztünk, de aztán valahogy sikerült hazatalálnom. - hazudtam. Reméltem, hogy nem fog nagyon belekérdezni a dolgokba, mert az egész történetet csak rögtönöztem.
- Csak nem Tao volt az? Ő is eltűnt és nem találják sehol! - fonta össze a karjait az őrmester.
- Nem, nem ő volt. Nem ismertem fel az alakot. De mennem kellene! Van pár sérülésem és szeretném megmutatni valakinek! - szerencsére az őrmester elengedett, így gyorsan eliszkoltam az orvosi szobába.

- Sehun! Már mindenütt kerestünk! Merre jártál? - kérdezte egy vékony hang. Megfordultam és Wendy-vel találtam magam szemben. Ő volt az egyik ápoló a gyengélkedőn.Mindig nagyon kedves volt és mindenkire mosolygott.
- Eltévedtem... Szereztem pár sérülést! Megnéznéd őket? - kérdeztem. Wendy bólintott és bevezetett egy orvosi szobába. Megnézte a sebeim és azt mondta, nem kell aggódnom, rendbe fogok jönni holnapra.
- Szépen leápolták a karodat is... De... Nem azt mondtad, hogy eltévedtél? - kérdezte gyanakodva.
- Mennem kell! - ugrottam le az orvosi ágyról.
- De... Sehun... - nem figyeltem rá. Basszus! Nem szabadott volna idejönnöm! Mérgelődtem magamban, miközben kiértem az udvarra. Az égre emeltem a tekintetem. Remélem, hogy soha többé nem találkozom Luhannal! Vettem egy mély levegőt, majd a hálók felé vettem az irányt. Kimerült voltam és engedélyezték, hogy ezt a napot pihenéssel töltsem. Ledőltem a matracomra és amint a párnára ért a fejem, elnyomott az álom.