Ahogy számítottam rá, a sebesüléseinek nyoma sem volt másnap. Folytattam az edzéseket ahogy eddig és szerencsémre senki sem kérdezgetett arról, hogy kivel találkoztam azon a napon. Egyedül Jongin kíváncsiskodott, de neki is csak annyit mondtam, amennyit az őrmesternek. Nem akartam, hogy bárki tudjon a dologról. Ha kiderülne, engem rettenetesen megbüntetnének.
- Figyelem vakarékok! - lihegve álltunk meg. Már két órája mást sem csinálunk, csak futunk, így akármilyen keményen is szólított meg az őrmester, úgy éreztük, ennél szebb hang, nem létezik a világon.
- Mivel ezen a hétvégén kimenőt kaptok, csak szeretnék előre szólni, hogy amikor visszajöttök, belekezdünk egy új projektbe! - ez már most rosszul kezdődött.
- Értettük! - feleltük egyszerre.
- Remek! Most menjetek zuhanyozni és hétfőig ne is lássalak titeket! - kimerülten vonszoltuk át magunkat a fürdőbe. Gyorsan letusoltunk, majd az étkezőbe mentünk vacsorázni.
- Mik a terveid hétvégére? - ült le mellém Jongin.
- Gondolom hazamegyek. - vontam vállat. Sötét hajú barátom kérdőn mérlegelt.
- Figyi, ha nagyon nem akarsz menni, átjöhetsz hozzánk! Tudod, hogy szívesen látunk...
- Kösz, de nem! - hárítottam az ajánlatot. - Csak rontanám a családi légkört!
- De, mi lesz veled? - meredt rám.
- Nagyfiú vagyok! Talán túlélem! - feleltem kissé hűvös hangnemben, majd belapátoltam a rizst és a hálóba siettem.
Hiába nem szerettem a kiképzéseket, valahogy hazamenni annyira sem akartam. Már rég nem olyan a kapcsolatom a családommal, mint régen. Apám már csak egy lehetőséget lát bennem. Azt a lehetőséget, hogy a családnév fennmarad, de ha bármi rosszat írnak rólam az értesítésben, megpofoznak. Nagyot sóhajtottam. Bár a többiek úgy gondolják, hogy kéthetente egy hétvége kevés, én örülök, hogy csak ennyi kimenőt kapunk. Nekem bőven elég. Behunytam a szemeim és megpróbáltam elaludni."Amikor kinyitottam a szemeim, ismerős helyen ébredtem. Először fogalmam sem volt, hol lehetek, de mikor jobban körülnéztem, rájöttem. Abban a kis házban, ahová Luhan vitt. Az első kérdés ami eszembe jutott, az az volt, vajon ő is itt van-e? Kimásztam az ágyból és kiléptem az ajtón. Sem kint, sem bent nem láttam. Ám amikor ismét megfordultam, hogy bemenjek, ott állt mögöttem. Ijedtem ugrottam hátra. Luhan felnevetett.
- Ennyire nem vagyok ijesztő!
- El sem tudod képzelni mennyire félelmetes vagy! - meredtem rá. Luhan mosolya elhalványult.
- Azt hittem megbeszéltük, hogy nem vagyunk ellenségek! - fonta össze a karjait.
- Ettől függetlenül veszélyes amit csinálunk! - feleltem neki. Luhan szomorúan nézett rám. Nem felelt, csak sóhajtott és elfordult. Nem tudtam mi járhat a fejében és talán ez bosszantott a leginkább. Utána akartam menni, de hiába. Eltűnt, mintha ott sem lett volna."
- Sehun! - kinyitottam a szemeimet és fáradtan néztem Jonginra. - Nem kelsz fel? Kilencig el kell hagynunk a tábort! - kissé nyűgösen ültem fel.
- És hány óra? - kérdeztem.
- Hát... Negyed kilenc...
- Hogy mi? Idióta! Miért nem keltettél fel? - kérdeztem dühösen.
- Azt hittem hallottad az ébresztőt, csak még aludni akarsz! - nevetett kínosan sötét bőrű barátom. Nem feleltem. Kipattantam a helyemről és amilyen gyorsan csak tudtam, összedobáltam a cuccaim. Még a reggelit is kihagytam, így éhesen bár, de időben el tudtam indulni. Amikor hazaértem, anya szinte a nyakamba ugrott.
- Hát itt vagy? Annyira megkönnyebbültem, mikor megkaptam az őrmester levelét, hogy végül megkerültél! - nem reagáltam. Elég gáznak tartottam így is, hogy az őrmesterrel többet levelezik, mint velem. Igaz, a tábor nincs olyan messze hazulról, de így is csak levélen keresztül érintkezhetünk a családtagjainkkal. Persze ez csak arra az időszakra érvényes, míg a táborban vagyunk. Mégis, nem emlékszem mikor kaptam utoljára levelet anyától. Apán nem lepődök meg, sosem volt az az érzelmes típus. Az viszont nagyon rosszul esett, mikor hétévesen bekerültem a táborba és míg a többiek mind kaptak levelet karácsonykor, nekem nem jött semmi. Azt hiszem akkor váltam ilyen érzéketlenné a külvilág felé. Nem éreztem különösebb szükségét sem barátoknak, sem szülőknek. Az más kérdés, hogy Jongin rám akaszkodott, de az még abban az időben volt, mikor ez a sérelem ért. Mégis, neki sem beszéltem rengeteg dologról, ami velem történt. Luhant sem mondtam el neki.
A bőröndömet felvittem a szobámba és az ajtó mellé tettem.
- Apa hol van? - kérdeztem.
- Elment vadászni! Ha megérkezik, majd elkészítem a kedvencedet. - mosolyodott el, majd kilépett az ajtón. Ezek szerint megint nyúlhús lesz! Tanakodtam. Nem tudom miért hiszik itthon, hogy az a kedvencem. Apa imádja, lehet ez volt az oka. Annyira azt akarják, hogy apámra hasonlítsak, hogy engem nem is kérdeznek semmiről. Felsóhajtottam.
- Rendben! - ledőltem az ágyamra, anya pedig egyedül hagyott. A plafont kezdtem bámulni. Elhatároztam, hogy közvetlenül ebéd után sétálni megyek az erdőbe. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Nem tartott sokáig, míg apa hazaért. Anya gyorsan elkészítette az ebédet és asztalhoz is ültünk. Ahogy az lenni szokott, apa beszélt a régmúltról, anya mosolygott, én pedig úgy tettem, mintha figyelnék, de az a helyzet, hogy ez szükségtelen volt. Apa minden történetét jól ismertem már. Az ebéd befejeztével, felálltam az asztaltól és csak annyit mondtam, hogy sétálni megyek.
- Jó, de ne maradj túl sokáig! - hallottam még apám hangját, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Átmásztam a területünket elkülönítő kőfalon, majd a sűrűbe vetettem magam. Nem igazán figyeltem, hogy merre megyek. Csak haladtam előre, míg alkonyodni nem kezdett. Úgy döntöttem, hogy ideje visszamennem, de arra kellett rádöbbennem, hogy fogalmam sincs hol vagyok. Ennyire elkóboroltam volna? Tanakodtam. Hirtelen kisebb szellő támadt. Basszus! Ijedtem meg, mikor megéreztem azt a szagot amit nem akartam. Alig fordultam meg, Tao már nekem is rontott. A vállamba mart, mire felkiáltottam a fájdalomtól. Nagy nehezen sikerült lelöknöm magamról, de ezzel csak annyi időt nyertem, hogy felültem, mert már rohant is felém ismét. Kezdtem felkészülni arra, hogy én is farkassá változzak, mikor egy határozott, szigorú hang hasított a levegőbe.
- Tao! Elég legyen! - mind a ketten a hang irányába fordultunk. - Már mióta téged keresünk! Mikor szándékozol végre hazajönni? - Tao emberré alakult és gonosz vigyorral meredt Luhanra.- Nicsak, itt a herceg! Miért veszed védelmedbe ezt a korcsot? Nem a mi falkánkhoz tartozik!
- Tao! Tűnj innen! - sziszegte Luhan mérgesen. - Menj haza! Kris már nagyon ideges miattad!
- Legyen! Nem érdekeltek! - kiabált Tao, majd átalakult és elrongyolt. Luhan felsóhajtott.
- Egek! Annyi baj van vele! - csóválta meg a fejét, majd rám pillantott. - Te jól vagy?
- Fogjuk rá. Amúgy mit keresel itt? - kérdeztem. Luhan értetlen pillantást küldött felém.
- Hogy én? Ez a mi területünk! - döbbenten meredtem a fiúra.
- Lehetetlen! - meredtem a fiúra. Ennyire elkeveredtem volna? Gondoltam. Luhan láthatta, hogy min őrlődöm, mert hirtelen megszólalt.
- Tudod, hogy kell hazamenned? - kérdezte kedvesen. Ismét ránéztem és megráztam a fejem.
- Akkor elkísérlek egy darabon! - kinyújtotta felém a kezét és segített felállni. Elindultunk visszafelé. Csönd állt be közénk. Nem tudtam mit is mondhatnék neki.
- Ahhoz képest, hogy farkas vagy, elég gyakran eltévedsz! Elméletileg a saját területeteket ismerned kellene, nem? - kérdezte mosolyogva.
- Nem is szoktam eltévedni, csak elkalandoztak a gondolataim! - védtem meg magam.
- Igen? Min agyaltál ennyire? - meredt rám Luhan. Nem feleltem. Sok minden keringett az agyamban, leginkább a szüleim és ő, de ezt mégsem mondhattam neki. Az előbbit azért, mert semmi köze hozzá, az utóbbit azért, mert fura lenne. Mivel már percek óta nem reagáltam, Luhan ismét megtörte a csöndet.
- Esetleg... Tao járt a fejedben? - valahogy éreztem, hogy ő sem gondolta komolyan a kérdést, de belementem a játékba.
- Igen... Mondjuk. Mitől ennyire agresszív? - kérdeztem. Luhan nagy levegőt vett.
- Sértettnek érzi magát. - értetlenül néztem a fiúra.
- Mert?
- Amikor az arénában voltál, nem vettél észre semmi furcsát? - Luhan hangja komolyan csengett.
- Épp azzal voltam elfoglalva, hogy ne öljön meg, szóval nem volt időm megfigyelni. Mit kellett volna látnom?
- Nem használta az erejét! Amikor te kétségbeestél, használtad a képességedet, de ő nem. Csak átváltozott. - így visszagondolva, ez valóban furcsa volt tőle. Ha valaki bekerül az arénába, először a képességeit használja, nem pedig nekiugrik a másiknak.
- Igaz... De miért lett sértett?
- Mert... Elvettük az erejét! - vallotta be Luhan. - Illetve apám. Tao ugyanis az időt kapta. Megállíthatta, visszatekerhette, előremehetett. Ez veszélyes és amíg gyerek volt, sok gondot okozott a falkában, mert nem tudta kezelni a képességét. Először még türelmesek voltunk vele, de egyszer olyasvalamit tett, ami megijesztett mindannyiunkat. Valamiért nagyon mérges lett egy farkastársunkra és visszapörgette az időt, majd megverte. Arra gondoltak, ha ilyesmire képes, talán veszélyt jelenthet ránk. Ekkor jött szóba Kris. Ő egy nemesebb vérfarkas és Tao családjával nagyon jóban vannak. Az apja időt kért, hogy hadd tanulja ki az erejét. Viszont ettől csak minden rosszabb lett. Azért tudott annyiszor nyerni gyerekként az arénában, mert az idővel játszott, mi pedig észre sem vettük, csak évek elteltével. Apám meg akarta öletni, de Kris meggyőzte, hogy csak az erejét vegyék el. Miután ezt megtörtént, Krisnek adták az időt. Tao ekkor lett ennyire kiszámíthatatlan. Innentől más stratégiát alakított ki. Egyből támad és ezzel fedezi magát. - Luhan elhallgatott. Én döbbenten figyeltem szavait, szinte alig akartam elhinni, hogy ez igaz.
- Megérkeztünk! Ez a területetek határa! Innen egyedül kell menned! - mosolyodott el Luhan és rám pillantott.
- Kösz! Izé... Te megleszel? - kérdeztem, de szinte rögtön meg is bántam. Luhan is meglepődött a kérdésen, de szinte azonnal fel is ragyogott az arca. A szemei szinte áthatoltak rajtam.
- Ne aggódj! Tao nem olyan félelmetes, mint amilyennek látszik. Ha megmutatod, hogy nem félsz tőle és érezteted vele, hogy felette állsz, nem bánt! - aha, könnyű ezt mondani! - Na, szia! Még találkozunk! - kacsintott, majd elsietett. Döbbenten álltam és néztem utána. Döbbent voltam, mert a hallottak lesokkoltak, döbbent voltam, mert aggodalmamat nyilvánítottam felé és döbbent voltam, mert tényleg aggódtam érte egy kicsit. Talán az, hogy kedves hozzám, a saját érzelmeim is befolyásolja iránta... Vagy neki ez a képessége? Nem tudtam melyik lehet, talán mindkettő, de ezen nem is kellett volna gondolkodnom. Ez a srác minduntalan beférkőzött az agyamba a furcsa természetével és ez aggasztó. Ráadásul... Megint félve mehetek csak vissza, tekintettel arra, hogy megint átvettem a másik falka szagát. Szép csendben lopakodtam vissza, remélve, hogy nem vesznek észre, végtére is, már besötétedett. Sajnos csalódnom kellett.
- Sehun, merre jártál? Miért van ilyen szagod és miért sebes a vállad? - rontott nekem anyám. Apa is közelebb lépett és szigorúan meredt rám.
- Én... Szóval... - nem tudtam mit mondjak.
- Azt hiszem én tudom! - meredt rám apám. - Összetalálkoztál azzal a Tao gyerekkel és jól elnáspángoltad, igaz? - vigyorodott el. Kivételesen örültem, hogy apa megszólalt. Egy kapaszkodót adott és még csak nem is tudott róla.
- Valahogy úgy, bár nem igazán verekedtünk össze...
- Kitisztítom a sebed! - ragadott meg anya és már el is kezdett leápolni.
- Büszke vagyok rád fiam! Csak így tovább! Ők nem a barátaink! Ezeket a korcsokat pusztítani kell! - szorult ökölbe apám keze, majd elhagyta a szobát. Felsóhajtotta. Nem is sejti, hogy tulajdonképpen én épp az egyik állítólagos "ellenségünk" testi épségéért aggódtam. Ennek pedig így kell maradnia, mert ha rájönne, abból csak a baj lenne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése