6. Szövetség - Valami baj van velem!

Sehun:

Verejtékben úszva ébredtem. Kiszaladtam a fürdőbe, beálltam egy zuhany alá és megnyitottam tust. A jéghideg cseppek végigfolytak rajtam, de ez sem segített. Mi történik velem? Libabőrös voltam már, de nem érdekelt.
- Sehun! Mit csinálsz? Elment az eszed? Nem volt elég a tegnapi? Mindenképp meg akarsz fázni? - egy ideges hang hasított a levegőbe, majd Jongin elzárta a csapot. Rám meredt, majd elvigyorodott.
- Ó, hogy ez a probléma! Tudod, nem ez a legmegfelelőbb módszer arra, hogy könnyíts! - vihogott.
- Kuss legyen! Húzzál ki! - rivalltam rá, de mintha meg se hallotta volna.
- Segítsek? - a gyomrába boxoltam. A röhögést továbbra sem hagyta abba, csak összegörnyedt.
- Ez nem vicces. - sóhajtottam. Jongin megtörölgette a szemeit, majd felsóhajtott.
- Ismerd el, hogy az! Egyébként, ki a szerencsés? Csak nem Wendy? Láttam, hogy beszélgettél vele tegnap! - húzogatta a szemöldökét.
- Hagyjál békén! - nyomatékosítottam magam. Jongin vigyorogva hátrált.
- Oké! Most hagylak, de ki leszel kérdezve! - röhögött, majd elhagyta a fürdőt. A falnak dőltem és lecsúsztam a földre. Mi történik velem? Temettem tenyerembe az arcom. Mielőtt felébredtem volna, álmodtam. Újra víz alá merültem és Luhan ismét levegőt kért tőlem, csakhogy ahelyett, hogy segítettem volna neki, megcsókoltam. Sohasem gondoltam volna, hogy valaha ilyen szituációba fogok keveredni, főleg nem vele. Nem akartam ezt az egészet, de valahogy mégis vágytam rá. A testem is kívánta. Feltápászkodtam. Jonginnak igaza volt. Ezt nem lehet hideg vízzel elintézni...
Kimerülten, megkönnyebbülten, ugyanakkor rettenetes félelemmel feküdtem vissza a helyemre. Valami baj van velem! Állapítottam meg. Biztos voltam benne, hogy Luhan csinált velem valamit, hiszen nem ismerem a képességeit. Elhatároztam, hogy beszélek vele erről. Már csak azt nem tudtam, hogyan, bár amilyen szerencsés, vagy szerencsétlen vagyok, előbb-utóbb úgyis belebotlom. Felsóhajtottam. Bár sose találkoztam volna vele! Fulladtam volna meg! Dühösen fordultam az oldalamra.
Amilyen mázlista vagyok, hetekig nem találkoztam Luhannal. Minden vadászaton utána kutattam, de sose éreztem, hogy ott lenne. Kezdtem feladni, de mivel rólam beszélünk, természetesen megint valami olyasmit tettem, ami csak rombolta az eddig kialakított képet rólam. Egy délutáni gyakorlóvadászaton, a őrmester kitalálta, hogy amit megfogunk, azt esszük vacsorára. Kisebb csoportokba verődtünk és szétszéledtünk az erdőben. Én Jonginnal és az idióta duóval tartottam.
- Na? Mit fogjunk srácok? - kérdezte Chanyeol.
- Ami elénk jön! - felelte Baekhyun.
- Akkor téged viszlek haza! - Baek beleharapott Chanba.
- Srácok! Elég! - morgott rájuk Jongin. - Inkább figyeljetek! Én őzszagot érzek! Ti nem? - valamiért engem nem töltött el örömmel ez a tény. A rét széléhez érve, meg is találtuk őket.
- Egy fiatalabbat vigyünk haza! - súgta Jongin. Görcsbe ugrott a gyomrom. Nem akartam ezt. De elkéstem azzal, hogy szóljak. A többiek már osontak is előre, így követtem őket. Az események ezután kissé felgyorsultak. Chanyeol és Baekhyun megkezdte a bekerítést, majd Jongin előrevetette magát egy fiatal sutára. Hirtelen úgy éreztem nem bírom ezt. Láttam a rémületet a fiatal állat szemében és valahogy nem vitt rá a szívem, hogy megöljem. Ahelyett, hogy az áldozatra vetettem volna magam, nekiestem Jonginnak, aki döbbenten meredt rám. Visszanéztem a sutára, aki már el is iszkolt.
- Haver! Neked elment az eszed?! - ugrottak nekem a többiek. - Hogy tehetted ezt? - szidtak le mind a hárman. Nem feleltem. Fogtam és otthagytam őket. A folyó felé rohantam. Emberré alakultam és leültem egy fa tövébe. Miért? Tettem fel én is a kérdést. Miért tettem? Úgy éreztem már nem értek semmit. Tudtam, hogy a pubertás szar kor, de nem gondoltam, hogy ennyire. Tettem természetesen az őrmester fülébe jutott, aki ismét megvonta a vacsorát a többiektől, illetve kiszabott rám egy különleges büntetést.
- Kezd elegem lenni belőled! - üvöltött torkaszakadtából. - Megtámadtad egy társadat! - akkora pofont kevert le nekem, hogy szerintem még a szüleim is hallották. Megragadott és kivonszolt az erdőbe. Nekilökött egy fának, majd pár láncot vett elő. Az egyik végét a lábamra erősítette, a másikat a fához kötötte és lelakatolta.
- Ma este idekint éjszakázol! Készülj fel, mert hideg lesz! Átváltozásra pedig ne is gondolj! Ez egy különleges lánc! Meggátolja, hogy farkassá változz! Szép álmokat! - szitkozódva hagyott egyedül. Körbenéztem. A területünk határánál voltam. Ha mázlim van, egy vaddisznó támad nekem és nem a másik falkából Tao. Az ég felé emeltem a tekintetem. Rettenetesen fáztam és úgy láttam, esni is fog. Hirtelen könnyek gyűltek a szemeimbe. Kitört belőlem a zokogás. Miért? Miért?!
- MIÉRT?! - törölgettem a szemem. Lassan esteledett be, én pedig összehúztam magam és eldőltem. Vacogtam és hallottam, hogy esőcseppek koppannak az avaron. Apró neszekre lettem figyelmes. Tudtam ki közelít.
- Mit akarsz? - kérdeztem élesen. Luhan meglepődött.
- Miért vagy idekint?
- Hagyj békén! - álltam fel idegesen. - Tűnj el!

- Miért vagy leláncolva? - nézett a szemeimbe Luhan. Mérhetetlen dühöt éreztem.
- Miattad! Ez a te hibád! - kiabáltam vele. Luhan lassan lépett közelebb és kinyújtotta a kezét, majd megsimogatta a fejem.
- Mi történt? - kérdezte lágy hangon. Elsírtam magam és leültem a földre. Tudtam, hogy nem fogom tudni elküldeni. Elmondtam neki. Mindent. Luhan türelmesen hallgatott végig.
- Mit csináltál velem? - kérdeztem. A fiú elmosolyodott.
- Semmit! - súgta. - Nem csináltam semmit. Nem tudok az érzésekre hatni. Az én erőm a telekinézis. Ezek a te érzéseid! Még ha nem is hiszed el, ez így van! - simogatta a fejem. - Sajnálom, hogy ideláncoltak. Szerintem nagyon hősies tettet hajtottál végre. - kissé nyugodtabbnak éreztem magam. Hirtelen megborzongtam. Luhan levette a kabátját és rám borította, majd csettintett az ujjával. Pár lapulevél fölénk szállt, így az eső nem esett ránk. Luhan farkassá alakult és hozzám bújt. Jóleső meleg áradt testéből. Ekkor értettem meg, hogy hiába akarok menekülni előle, nem tudok. Hiába küzdök, csak veszítek. Vannak esetek, amikor egyszerűen csak fel kell adni. Ez pedig egy ilyen eset volt. Ismét elfeküdtem és közelebb bújtam Luhanhoz. Hiába próbálnám tagadni. Szimpatikus nekem. Ráadásul annyiszor mentettem már meg a bőröm, hogy ez a legkevesebb amit tehetek.
- Luhan... - súgtam neki, mire rám nézett. - Azt hiszem... Szóval... Lehetséges, hogy a barátod szeretnék lenni. Szemei nagyot csillantak. Lassan lehunytam a szemem és elnyomott az álom.
Reggel kissé hűvös volt az idő, de legalább már nem esett. Miután felébredtem, Luhan is átalakult.
- Jó reggelt! - mosolygott rám.
- Nem tudlak távol tartani magamtól, igaz? - mosolyodtam el én is.
- Nem mintha annyira akarnál! - húzta el a száját Luhan. - Mikor jön az őrmestered?
- Valószínűleg nemsokára. Ezt visszaadom! - vettem le a kabátját. - Kösz, hogy nem hagytál megfagyni.
- Igazán nincs mit! - simogatta meg a fejem. - Én megyek. Nem akarom, hogy itt találjanak! - intett.
- Várj! - kaptam el a kezét. - Mikor látlak legközelebb? - kérdeztem.
- A kis házban esténként megtalálsz. Amikor csak tudok, oda szököm! - elengedtem a fiút, majd néztem, ahogy elszalad és eltűnik a fák között. Az őrmester nem sokkal később érkezett.
- Hm... Csodálkozom, hogy nem fagytál szét! Na gyere! Remélem tanultál az esetből! - bólintottam. Tanultam! Mégpedig azt, hogy nem vagyok normális. Ahelyett, hogy elküldeném Luhant, kitalálom, hogy a barátja akarok lenni. De nem tudtam miért. Ösztönből cselekedtem. Olyan ez, minthogy hallgatok arra amit mond. Kicsit olyan érzésem van mellette, mintha képes lenne parancsolni nekem. Ezt az érzést egyszerre gyűlöltem és szerettem.
A táborba érve, meg sem lepődtem azon, hogy mindenki gyilkos pillantással fogad. Engem személy szerint hidegen hagyott a dolog, inkább Jongin miatt izgultam. Reméltem, hogy ő nem haragszik rám, vagy legalább hamar megbocsát. Beléptem a  hálókhoz. Amint megláttak, mindenki elhallgatott és gyanús szemekkel méregettek. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a dolgot, majd Jongin ágyához léptem. A fiú a matracán ült és maga elé meredt. Keze be volt fáslizva.
- Szia! - köszöntem halkan. Jongin rám pillantott.
- Szia! - mivel nem mondott többet, nagy levegőt vettem.
- Leülhetek? - kérdeztem. A fiú bólintott. Elhelyezkedtem a matracán, majd megpróbáltam valami értelmes bocsánatkérést összehozni. Amíg az agyam pörgött, csak a földet bámultam.
- Meg sem kérdezed, hogy van a kezem? - kérdezte Jongin. A fiúra pillantottam, ai hatalmasat sóhajtott.
- Miért tetted? - kérdezte.
- Nem tudom. - feleltem halkan. - Annyira sajnálom Jongin! Igazán! De én csak... Nem gondolkodtam! - meredtem rá.
- Nem gondolkodtál? - akadt ki az idősebb. - Mostanában mást sem csinálsz, csak agyalsz! Erre mikor ösztönből cselekszel, nekem ugrasz? Nem értelek! Sehun! Mi bajod? Miért vagy mostanában ilyen furcsa? - nem tudtam mit feleljek. Nem akartam elmondani Luhant, legalábbis még nem. Mivel továbbra is hallgattam, Jongin megragadta a hajam a tarkómnál és maga felé fordította a fejem. Nem volt erőszakos, inkább határozott.
- Egyáltalán számíthatok arra, hogy valaha elmondod nekem mi történik veled? - elgondolkodtam. Elmondhatom-e valaha, hogy Luhannal barátkozom? Elmondhatom-e, hogy az ellenséges falka vezérének a fiával szimpatizálok? Vajon Jongin, hogy fogadná? Megtartaná a a titkot? Kiakadna? A fiú szemeibe nézve, úgy éreztem, hogy mindez nem kérdés. Természetesen elmondhatom neki, de nem most. Nagyon lassan bólintottam egy aprót. Jongin halványan elmosolyodott.
- Ennyit akartam tudni tökfej! - veregette meg a tarkóm. Elengedett és barátságos mosolyt küldött felém. Megkönnyebbülten viszonoztam a gesztust. Tudtam, ha nem akarok további feltűnést kelteni, változtatnom kell a viselkedésemen. Ha nem teszem, nemcsak Jonginnak fog feltűnni, hogy valami van velem és akkor nagyon nagy bajban leszek...