Amint beesteledett, tudtam, hogy ha törik, ha szakad, nekem ki kell mennem az erdőbe. Megpróbáltam a lehető legkisebb feltűnéssel tenni mindezt. Tervem azonban meghiúsulni látszott. Ahogy a falkánkat elkülönítő falhoz léptem, kisebb nyögéseket véltem hallani, nem is olyan messze tőlem. A kíváncsiságomnak köszönhetően, közelebb mentem, hogy lássam kik azok, bár az egyiket illat alapján már felismertem.
- Jongin? - kérdeztem. Jongin ijedten meredt rám és pillanatok alatt vált el a sráctól, akit addig a falhoz lapított.
- Sehun?! Te mit csinálsz itt? Neked a gyengélkedőn kellene lenned!
- Ezt én is kérdezhetném! Mit csináltok? - kérdeztem. A másik srác úgy tűnt elég kínosan érzi magát.
- Ezt a kérdést te sem gondoltad komolyan, ugye? - vonta fel a szemöldökét Jongin. - Inkább menj vissza az orvosiba!
- Dolgom van! - feleltem és a falhoz léptem.
- Várj! Hová mész? - kapta el a kezem a fiú. - Nem mehetsz el! Ha észreveszik nagyon kikapsz! - felsóhajtottam.
- Jongin könyörgöm! Muszáj elmennem! Megígérem, hogy holnap mindent elmagyarázok, de most el kell engedned! - meredtem rá. A fiú felsóhajtott és eleresztette a kezem. Én villámgyorsan átmásztam a falon, farkassá változtam és rohantam a folyó felé. Add, hogy Luhan is ott legyen! Mondogattam magamban. Ahogy megérkeztem, felvettem az emberi alakom. Luhant nem láttam sehol.
- Luhan! - szólongattam kicsit hangosabban.
- Itt vagyok! - valaki megkocogtatta a vállam, én pedig megpördültem a tengelyem körül. Úgy néztem rá, minta most láttam volna először.
- Minden rendben? Olyan sápadtnak tűnsz! - méregetett.
- Nálunk van Seulgi! - tértem a lényegre. Luhan elhúzta a száját.
- Tudom! - mondott csak ennyit.
- Tudod? Tudod?! Ennyi a reakciód? Tudod, hogy mennyire megijedtem, mikor meghallottam, hogy elkaptak valakit? Azt hittem téged! Teljesen bepánikoltam, neked meg annyi az össz reakciód, hogy tudod? - meredtem rá. Luhan meglepetten pislogott párat.
- Aggódtál értem...?
- Még szép! De most nem ez a lényeg! Seulgit bezárták és ha nem csinálunk valamit, meg fogják ölni! - Luhan bólintott.
- Rendben! Kitalálok valamit! Holnap megint gyere el! Addigra összehozok valamit! Ezt pedig add át Seulginak! - nézett rám komolyan Luhan, majd átnyújtott egy gyűrűt, amin a Hegy farkasainak a pecsétje virított. Láttam, hogy el akar menni, de nem engedtem.
- Vigyázz magadra! - mintha kicsit meglepődött volna, de aztán csak elmosolyodott és elszaladt. A szívem hevesen vert. Seulgi elrablása egy tökéletes ürügy arra, hogy Luhanék falkája megtámadjon minket. A legjobban mégis attól féltem, hogy az őzszeműnek valami baja esik. Gyorsan hazaiszkoltam. Ám mikor bementem az orvosi szobába, Jongint találtam az ágyamon.
- Szóval? Beavatnál? - kérdezte mikor megérkeztem. Láttam, hogy innen már nem tudok kihátrálni. El kell mondanom Jonginnak, hogy mi folyik itt. Nagyot sóhajtva ültem le mellé és belevágtam. Mindent kitálaltam. Attól a naptól kezdve, hogy először láttam, egészen a mai estéig. Egyszer sem vágott közbe. Csendben hallgatott végig és amikor befejeztem rám nézett.
- Szóval... Luhan...
- Igen... - bólintottam. - Kérlek ne árulj el! - Jongin kedvesen elmosolyodott.
- Nem foglak. Megértem, hogy nem merted elmondani, de tőlem nem kell félned! Nem fogom elmondani az őrmesternek! Sem senki másnak! De hadd kérdezzem már meg... Te bevésődtél Luhanba? - döbbenten meredtem Jonginra.
- Dehogy vésődtem! Miért? - a fiú vállat vont.
- Biztos vagy benne? - hajolt közelebb.
- Teljesen! Hidd el, azt észrevettem volna! - védekeztem.
- Hát jó! Azért vigyázz! Mert ezzel csak bonyolítanád a dolgokat! - állt fel az ágyamról.
- Nem mintha ez rajtam múlna! - húztam el a számat. Jongin vállat vont és elhagyta a szobát. Bevésődés, mi? Ez volt az a dolog, amin sosem gondolkodtam. Soha, még egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy valaha bevésődöm valakibe. Valahogy ezt kizártnak tartottam. Valószínűleg azért, mert még soha nem voltam szerelmes és azt gondoltam, hogy a bevésődés szerelemmel együtt jön. Pedig ez nagyon nem így volt. Apa nekem régen azt mondta, nem mi határozzuk meg, hogy mikor, kibe vésődünk. Ez csak megtörténik. Akkor megkérdeztem őt, hogy milyen érzés. Apa elgondolkodott és vállat vont.
"- Én sosem éltem át, de aki igen, az azt mondta, hogy először letaglózó és borzasztó érzés, mert érzed, hogy függesz a másiktól. Ugyanakkor minden értelmet nyer. A Föld azért forog, mert Ő létezik. A Nap csak miatta kel föl minden nap. Az évszakok miatta változnak, te pedig nem létezel nélküle. - magyarázta." Sosem gondoltam bele, hogy egyszer így érezzek valaki iránt. Mégis, Jongin azt hitte, hogy esetleg Luhanba bevésődtem. Tanakodtam. Nyújtóztam egyet és eldőltem az ágyon, ám aludni nem tudtam. Folyton Seulgi járt a fejemben. Hirtelen megfogtam egy pokrócot és lementem a tömlöcökhöz. Megálltam a cellájánál és megszólítottam.
- Ki az? - kérdezte alig hallhatóan.
- Én vagyok Sehun! - a lány közelebb merészkedett. Ekkor láttam csak, hogy tele van sebhellyel.
- Mit tettek veled? - kérdeztem döbbenten. A lány lehajtotta a fejét.
- Nem hiszem, hogy tudni akarod! Miért jöttél? - átnyújtottam neki a pokrócot és a gyűrűt. Amikor a lány meglátta, megkönnyebbült mosoly jelent meg arcán.
- Holnap kihozunk innen! - ígértem meg a lánynak. - Addig tarts ki! - Seulgi bólintott. Felálltam és otthagytam a lányt. A szívem mélyéről reméltem, hogy Luhan kitalál valamit holnapra.
Másnap visszamentem a táborba, de az agyam nem a helyén volt. Nem figyeltem, lemaradtam, pihenő közben fel-alá járkáltam. Tűkön ülve vártam a takarodót, ami valahogy sehogy sem akart elérkezni.
- Sehun! Minden rendben? Mintha kissé ideges lennél. - lépett mögém Jongin és a vállamra tette a kezét.
- Minden rendben! - feleltem, de gondolataim valahol máshol jártak. Jongin a szemeimbe meredt.
- Ugye tudod, hogy ha segítségre van szükséged, én itt vagyok! - bólintottam.
Kínkeservesen, de végül eljött a takarodó ideje is. Utolsónak mentem, hogy biztos legyek benne, mindenki elaludt, majd kimásztam a helyemről és a fal felé vettem az irányt. Ám mikor elértem a folyót, meg kellett lepődjek.
- Jongin? - döbbentem le. Jongin ugyanis egy fának dőlt és Luhannal beszélgetett.
- Mit keresel itt? - kérdeztem.
- Megmondtam! Segítek! - kacsintott vigyorogva.
- Szia! - köszönt Luhan kedves mosollyal. - Mondom a tervet! Sehun, el kell vezetned Seulgihez, akit Jongin valahogy kiteleportál a rácson kívülre, majd gyorsan elillanunk.
- Te is jössz? - kérdeztem döbbenten. Nem lesz az kockázatos? - pislogtam.
- Miattam ne aggódj! - felelte Luhan. Mind a hárman visszamentünk a táborba. Mondanom sem kell, rettegtem ettől az egésztől. A helyzeten az sem segített, hogy mikor megérkeztünk, egy őrt éáttunk a tömlöcöknél.
- Francba! Őt, hogy játsszuk ki? - kérdeztem.
- Bízd csak rám! - kacsintott Jongin és eltűnt a szemünk elől. Luhannal mi csak annyit láttunk, hogy valaki megdobja az őrt, az pedig szitkozódva elrohan, hogy megkeresse ki szórakozik vele, majd Jongin visszatért közénk.
- Siessünk! Nem fog sokáig távol maradni. - lerohantunk a tömlöcökhöz. Amikor Seulgihoz értünk, nem hittünk a szemünknek. A látvány borzasztó volt. Mindene véres volt, végtagjai megzúzódtak és élettelenül feküdt a földön.
- Megkínozták. - állapította meg Luhan. - Jongin, hozd ki! - a fiú egy szó nélkül engedelmeskedett. Miután kiteleportálta magát és a lányt a ketrecen kívülre, elindultunk, hogy kivigyük az erdőbe. Ám amint kiértünk a tömlöcöktől, kiáltást hallottunk.
- Hé! Ti mit csináltok?
- Futás! - mondtam a többieknek. Amilyen gyorsan csak tudtunk, a falhoz rohantunk.
- Innen átveszem! Ti menjetek vissza! - utasított minket Luhan.
- Megleszel? - kérdeztem. Ebben a pillanatban szólalt meg a riasztó ami szinte az egész tábort felverte.
- Indíts! - kiabált rám a fiú. Mi Jonginnal elrohantunk.
- Most merre? - kérdezte a fiú.
- Wendyhez! - mondtam. Rejtőzködve osontunk végig házikótól házikóig, míg el nem értük a gyengélkedőt.
- Wendy! - dörömböltem, Rettenetesen féltem, hogy észrevesz valaki. Óráknak tűnő percekbe telt, mire a lány ajtót nyitott, mi pedig benyomorogtunk Jonginnal és bevágtuk az ajtót.
- Mi történt? Miért indították el a riasztót? - kérdezte Wendy.
- Figyelj! Bárki kérdezi, mi egész este itt voltunk! - a lány értetlenül pislogott ránk.
- Hogy? De miért?
- Azt ígérted segítesz! - meredtem rá. - Kérlek! Hazudj! - a lány nem tudott reagálni, mert valaki dörömbölni kezdett az ajtón.
- Engedj be! - az őrmester volt. Valószínűleg észrevette, hogy mi nem vagyunk a hálókban és így felmerült a gyanú, hogy mi voltunk a tettesek, akik kiszabadították Seulgit. Riadtan néztem Wendyre.
- Segíts! - a lány bólintott. Mi Jonginnal behúzódtunk az egyik szobába és onnan hallgatóztunk. Wendy kinyitotta az ajtót és köszönt.- Jó estét!
- Bár az lenne! Két farkas eltűnt és Seulginak is nyoma veszett!
- A két fiú itt van! - hallottuk a lány hangját. - Már egy ideje itt gyengélkednek! Rettenetes hasfájásuk volt. Most itt pihennek, de kérem, ne zavarja őket!
- Szóval... Azt mondja egész este itt voltak? - az őrmester hangja szigorú volt és mintha nem akarta volna elhinni a dolgot.
- Igen! Mindketten betegek! - felelte Wendy határozottan. Néma csönd, majd az őrmester megszólalt.
- Rendben! Majd reggel benézek! - mondta, majd elhagyta az orvosit. Fellélegeztünk Jonginnal. Wendy belépett a szobába és halott sápadtan meredt ránk, majd hirtelen összecsuklott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése