5. Szövetség - Vadászat

Sehun:
A hétvége rettenetes lassúsággal telt el. Hol a szobámban ültem, hol az erdőben lófráltam. Valamiért folyton azon a találkozáson agyaltam és azon, hogy aggódtam Luhanért. Ha csak pillanatokig tartott is, de megtörtént.
- Sehun! Sehun! - egy ütés térített vissza a valóságba. Megfordultam. Jongin rohant felém, mellettem pedig egy könyv hevert. Valószínűleg nekem dobta, hogy végre figyeljek a kiabálásra.
- Ember! Elment a hallásod, vagy mi? - kérdezte. - Itt üvöltözök már egy jó ideje! Merre jársz te? - ütögette meg a fejem.
- Csak elgondolkodtam pár dolgon! - vontam vállat.
- Azt észrevettem! Mostanában fura vagy. Minden rendben? - méregetett Jongin.
- Teljesen! - bólintottam, majd együtt folytattuk utunkat a tábor felé. Mielőtt a hálókhoz mentünk volna, elolvastuk a matracbeosztást.
- Úgy tűnik idén is egymás mellé kerültünk! - vigyorgott telibe Jongin. - Viszont ahogy látom, most nem a sarokba vagyunk. Ki van melletted? - a táblázatra meredtem.
- Byun Baek Hyun...?
- Csá! Én volnék! - kicsit meglepődtem a hirtelen hangtól. Egy nagyon alacsony, nagyon mosolygós fiú állt mellettem és integetett.
- Már megint egymás mellé vagyunk beosztva? - jött egy újabb, sokkal mélyebb hang. Megfordultam és egy irdatlan magas sráccal találtam szemben magam.
- Cöh! Mintha annyira bánnád! - fonta össze a karjait Baekhyun és sértett arcot vágott.
- Persze, hogy bánom! Nem tudok tőled aludni! - Jonginnal egymásra néztünk, majd szép csendben elslisszoltunk.
- Ezek eddig, hogy nem tűntek fel? Rettenetesen hangosak! - sokkolódtam le.
- Mert semmire sem figyelsz, már ha a többiekről beszélünk. Én ismerem őket. - kissé megdöbbentem. Ennyire nem figyelek senkire? Gondolkodtam el. Követtem Jongint és lepakoltam a holmijaim a matracomra. A beköltözés napján általában csak értesítenek, meg esti futásra megyünk és csak másnaptól kezdődnek az igazi edzések. Kezdtem reménykedni, hogy lesz pár nyugodt percem, mikor Chanyeol és Baekhyun hangosan veszekedve léptek az alvóhelyiségbe. Illetve... Chanyeol a vállára dobta Baekhyunt és úgy cipelte be a matracához.
- Úgy látom az idióta duó is megérkezett! Komolyan nem érzem miért kerültök mindig egymás mellé! - röhögött Jongin.
- Lehet akármilyen szigorú az őrmester, ő sem tud ellenállni szerelmünk varázsának! - vigyorgott Chanyeol, mire a kisebbik jól fejbe vágta.
- Idióta! Milyen szerelemről beszélsz te? - Chanyel levágta Baekhyunt a matracra és nagyot vigyorgott.
- Ne is tagadd! Belém vagy zúgva mióta ismersz! - Baek megfogta a hozzá legközelebb eső tárgyat, ami történetesen Jongin könyve volt és hozzávágta az égimeszelőhöz. Jongin már fuldokolt.
- Srácok! Ha nem hagyjátok abba, az őrmester megint megbüntet titeket! - fogta a hasát.

- Már megszoktuk! - felelték egyszerre. Nem tudtam mit mondjak. Úgy tűnt, nagyon elvannak. Épp készültem kimenni, hogy szívjak egy kis friss levegőt, amikor az őrmester hangos léptekkel, szinte berobbant az ajtón.
- Vakarékok! Sorakozó! - kiáltotta el magát. Mindenki felpattant a helyéről és sorokba rendeződtünk.
- Remélem senki nem felejtette el, hogy azt mondtam, új projektbe kezdünk! Gondolom, már mind kíváncsiak vagytok, így elmondom! Mától kezdve, megtanuljátok a vadászat művészetét! - kíváncsian néztünk össze. Megszólalni egyikünk sem mert.
- Szóval a ma esti futás helyett, a kapunál várakozzatok, mert az erdőbe fogunk menni! Ennyi lenne a közlendőm! - közölte, majd elhagyta az alvóhelyiséget. Míg a többiek visszamentek a helyükre, én kifelé vettem az irányt.
- Sehun! Hová mész? - kiáltott utánam Jongin.
- Levegőzni! - feleltem, majd kiléptem az ajtón. Valamiért várakozás lett rajtam úrrá, amikor azt említette az őrmester, hogy vadászni fogunk. Nem igazán tudtam megmagyarázni, hogy miért. Amíg ezen tanakodtam, nem figyeltem merre megyek, így erőteljes lökést éreztem. Hangos puffanásokra lettem figyelmes. Lepillantottam. Wendy ült a földön, körülötte dobozok.
- Sajnálom! Nem figyeltem! - guggoltam le és segítettem neki összeszedni a dolgait. - Jól vagy?
- Persze! Ne aggódj! Csak az orvosi szobába viszek pár holmit! - mosolygott rám. Kinyújtotta felém a kezét, hogy elvegye a dobozokat, de elfordultam.
- Segítek vinni! - Wendy meglepetten pislogott párat, majd mosolyogva elindult előre és mutatta az utat. Miután beértünk az orvosiba, lepakoltunk.
- Köszi a segítséget! - mosolygott rám a lány.
- Igazán nincs mit! Amúgy, mit cipelsz ezekben? - érdeklődtem.
- Mindenféle gyógyfüveket, teákat, tapaszokat... Ilyesmi! - magyarázta. - Ne haragudj, még sok a dolgom, szóval... - értettem a célzást. Elköszöntem és elhagytam a helyiséget. Visszamentem a hálókhoz és ledőltem a matracomra. Nem érdekelt a hangzavar, csak aludni akartam.
Már besötétedett, mikor Jongin felkeltett.
- Haver! Jól vagy? - csak bólintottam. - Biztos? Mostanában olyan fura vagy! - felültem és a fiúra meredtem.
- Csak történt velem ez az mostanság. Ennyi! Nincs miért aggódnod! - ráztam a fejem.
- Biztos? Ugye tudod, hogy hozzám bármikor jöhetsz? - bólintottam. Jongin elmosolyodott. Nagyot nyújtóztam, majd szedelőzködni kezdtem, hiszen hamarosan vadászni mentünk. Ahogy az őrmester parancsolta, a kapunál vártuk őt, majd miután megérkezett, mindenki farkassá vált és az erdőbe vetettük magunkat. Valahogy élveztem ezt a gyakorlatot. Rengetegszer jártam az erdőt, de így még sosem figyeltem meg a környezetem. Egyszerre használtam minden érzékszervem és teljesen elvesztem az apró neszekben, illatokban. Kisebb fuvallat támadt. Apró zörejt hallottam a távolban. Ösztönösen váltam le a csoporttól. Halkan osontam végig az erdőn. Meg is találtam amit kerestem. Egy fiatal szarvas sétálgatott gyanútlanul. Még nem akartam nekiugrani, így követni kezdtem. Valahonnan olyan érzésem támadt, mintha láttam volna valahol. Az állat hirtelen megállt. Ezt a pillanatot választottam a támadásnak. Nagyot ugrottam és rávetettem magam. Ám mielőtt bármit tehettem volna, a szarvas átalakult és szigorúan meredt rám.
- Azt hittem megegyeztünk, hogy nem támadsz rám! - döbbenten alakultam át és meredtem Luhanra.
- TE? Mit keresel itt?
- Át akartam kelni a folyón! Erre rövidebb az út. Nem gondoltam, hogy idekint leszel. - magyarázta.
- Ez még a kisebbik gond! Az egész tábor kint van! Épp vadászunk! Meg vagy őrülve? Mi lett volna, ha az őrmester szemel ki magának! - szidtam le. Luhan felsóhajtott.
- Értem én! De most már igazán lemászhatnál rólam! - először nem értettem, majd rájöttem, hogy még mindig felette térdelek. Kissé zavartan álltam fel, majd felsegítettem a fiút.
- Hogy csináltad ezt? - kérdeztem hirtelen.
- Mármint? - pislogott Luhan.
- Hogy alakultál őzzé? - mértem végig a fiút. Luhan elmosolyodott.
- Mit tanultok ti a katonaságban? - nevetett. - Tudnod kellene! A falkavezéreknek van egy plussz képessége. Ez pedig, hogy át tudnak változni egy állattá.
- És... Ezt kitől örökölted? - kérdeztem.
- Szerinted? Kettőt találhatsz! - veregette meg a vállam.
- Anyukád?
- Igen! Még ebben is rá hasonlítok. Apu ezért is csalódott bennem. Ő medvévé tud alakulni. Azt akarta, hogy egy legalább ennyire veszélyes állat legyek, de anyukámra ütöttem. Szinte minden tekintetben. Kinézet, vérmérséklet... - Luhan mintha elszomorodott volna. Furcsán fájdalmas érzésem támadt. Valahogy meg tudtam érteni őt.
- Ha engem kérdezel... Ezzel nincs semmi baj! - mosolyodtam el. Luhan kérdőn pillantott rám.
- Úgy értem, szerintem az őzek nagyszerű állatok... Vagy mi... - köszörültem meg a torkom. Luhan szemei megcsillantak. Mintha mondani akart volna valamit, de nem tudott belekezdeni. Megéreztem, hogy a falka közeledik. Nagyon megijedtem. Ha rajtakapnak Luhannal, mindkettőnknek annyi. Hirtelen ötlettől vezérelve, megragadtam a csuklóját és beugrottam vele a vízbe. A folyónak ez a része kevésbé volt erőteljes sodrású, így nagyjából sikerült egy helyben maradnunk. Hangokat hallottam felülről.
- Érzem a szagát, de nem látom! - az őrmester az! - Merre lehet az a korcs? - hirtelen Luhan megrángatta az ingem ujját. Ránéztem. Mutogatni kezdett. Először nem értettem mit akar, de hamar rájöttem. Nem készítettem fel a merülésre, így nem tudott levegőt venni a lebukás előtt és elfogyott az oxigénje. Tudtam, hogy nem engedhetem fel a felszínre, míg tiszta nem lesz a levegő. Megragadtam Luhant és közelebb húztam. Azt hiszem akkor sem felejteném el az ezt követő cselekedetemet, ha agyonvernének. Beleégett a memóriámba. Luhan arcát a kezeim közé fogtam és az ajkaira hajoltam. A fiú nagyon meglepődött a tettemen, de mikor rájött, hogy mit akarok, hagyta magát. Miután elég levegőt juttattam a tüdejébe, elengedtem. Hallgatózni kezdtem. Beszélgetést hallottam, de az is kezdett elhalkulni. Amikor úgy éreztem biztonságban vagyunk, a felszínre úsztunk.
- Ez meleg volt! - lihegtem. Hirtelen Luhan megfogta a kezem.
- Köszönöm! - mosolygott rám hálásan. Bólintottam.
- Legközelebb vigyázz jobban! Most megkeresem a többieket! Ha az őrmester meglát így, azonnal visszamegyünk a táborba, szóval nem kell aggódnod, nem leszel veszélyben hazafele, de azért figyelj oda! - mondtam neki, mire bólintott. Azt mondtam elindulok, de valahogy nem vitt rá a lélek. Biztonságos egyedül hagynom Luhant? Bár ha nem teszem, az csak még nagyobb veszélyt jelent. Egyáltalán miért akarok én vigyázni rá? Kérdések cikáztak a fejemben és nem mozdultam.
- Sehun! - szólalt meg Luhan. - Menj! - bólintottam. Farkassá váltam és egyedül hagytam. Valamiért ösztönösen hallgatok rá. Pedig nem is a feljebbvalóm. Kissé kétségbeestem. Nem értettem magamat.
Ahogy gondoltam, az őrmester teljesen kiakadt, nem értette, hogy tűnhettem el, hogy lettem vizes, hogy kerültem vissza, így lefújta a mai vadászatot és visszamentünk a táborba, ahol száraz ruhába öltöztem.
- Ma nem kaptok vacsorát! És ezt Sehunnak köszönjétek! - vágta be az ajtót az őrmester. Tudtam... Tudtam, hogy most mindenki haragszik rám, tudtam, hogy most legszívesebben megölnének, nekem mégis csak az járt a fejemben, vajon az a kerge őz visszajutott-e a saját területére.