A mérkőzés előtti napon, délelőtt a szokásos edzés van, de a délutánt a szeretteinkkel tölthetjük. Én is hazamentem hát, apa pedig büszkén szemlélt engem. Ő ugyanis egy elég elismert katona volt és mindig is az volt az álma, hogy legalább olyan jó legyek, mint ő. Ehhez tartottam magam, próbáltam megfelelni, de a rólam való értékelést, én sosem láthattam, csak nagyon ritkán mutatták meg nekünk.
- Büszke vagyok rád! - ölelt meg apu amikor meglátott az ajtóban. Valahogy furcsa volt vele a viszonyom. Gyerekként nagyon közel álltunk egymáshoz, de az idő haladtával már nem érzem azt amit régen. Bár ennek lehet az elszigeteltség az oka. Csak ünnepekkor mehetünk haza, de amúgy mindig a táborban vagyunk. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen aki így érez. Gondoltam. Apa után, anyához léptem. Ő nem szólt semmit. Csak aggódva nézett rám. Átöleltem anyát, majd leültem az asztalhoz és enni kezdtünk. A késői ebéd alatt főleg apa beszélt a kitüntetéseiről és, hogy én is nagyon ügyes és erős vagyok. Néha kérdezett ezt azt, amire röviden feleltem, de nem igazán volt jelentősége az érdeklődésének. Ő is katona volt, pontosan tudja, hogy mennek a dolgok.
- Egyébként átküldték az értékelésedet! - meredt rám hirtelen.
- És? - kanalaztam a levesembe.
- És? Hihetetlen eredmény! Meg vannak veled elégedve! Azt írták, hogy vagy a legjobb a kezdők között. Nem is vagy boldog tőle? - kérdezte hatalmas mosollyal az arcán.
- Nem igazán tudom mit írnak rólam. Nekünk csak ritkán mutatják meg a kiértékeléseket! Ezen kívül, valahogy nem érzem magam annyira jónak, mivel a legszebb jelző amivel eddig az őrmester illetett, az a 'retardált szőke'! - feleltem vállat vonva.
- Ugyan! Te is tudod, hogy ez csak a keménység miatt van! Egyébként meg tényleg szőke vagy, szóval egy szavad se lehet! - nem feleltem. Mit mondhattam volna? Igaza volt. Minket sosem dicsértek, bár ez egy katonaság, szóval nem tudom mit vártam. Miután megettük az ebédnek titulált vacsorát, felálltam az asztaltól és a régi szobámba mentem. Nem nyúltak hozzá. Mindent úgy hagytak, ahogy volt mikor kiköltöztem.
- Sehun! - egy halk hang szólalt meg mögöttem. Megfordultam és anyukámat pillantottam meg az ajtóban. Kérdőn néztem rá.
- Mondd! Hogy érzed magad? Vannak barátaid?
- Mondjuk! Nem vagyok egyedül! Szóval ne aggódj! - feleltem.
- A holnappal kapcsolatban... Kérlek! Vigyázz magadra! - nézett rám anyu félve. Elmosolyodtam. Először mióta hazajöttem.
- Majd igyekszem!
- Tudom, hogy érzed a vihart! De nem fog megismétlődni az ami tizenegy éve! - felsóhajtottam.
- Nem mi irányítjuk az időjárást, így nem a mi reszortunk efelől dönteni. Csak reménykedjünk! - feleltem.
- Érzel valami fiam? - kérdezte anya. Nem feleltem.
- Lassan indulnom kell vissza a táborba! Holnap korán kelünk. - anyu nem reagált semmit. Lekísért és miután elköszöntem az ősöktől, visszamentem a táborba.
- Na? Milyen volt? - kérdezte Jongin.
- A délután? Leginkább semmilyen! - vontam vállat. - Viszont én fáradt vagyok, szóval ha nem probléma, inkább aludnék. - feküdtem az oldalamra.
- Sehun... Minden rendben? - kérdezte Jongin.
- Persze! Jól vagyok! - feleltem, majd behunytam a szemeimet. Nem akartam beszélgetni vele. Csak túl akartam lenni ezen az egész hacacárén.
"- Hallasz engem? Hé! Kisfiú! - résnyire nyitottam a szemeim. Előttem egy kedves női arc, aggódva meredt rám. A szemei megbabonáztak. Olyan melegség tükröződött bennük, amilyet még soha nem láttam senki máséban.
- Ugye meggyógyul anya? - kérdezte egy fiú.
- Igen kicsim! Hamarosan itt lesznek a társai és elviszik. Érzem őket! - felelte a nő. - Mondd! Hogy hívnak fiam? - kérdezte és megsimogatta az arcom.
- Se... Sehun! - nyögtem ki.
- Nem kell félned Sehun! Hamarosan meggyógyulsz! - ekkor megszédültem és éreztem, hogy ismét elragad a sötétség. Még utoljára a fiúra akartam nézni, de mielőtt megláthattam volna, minden elhalványult."
- Sehun! Hé! Sehun! - nagyokat pislogva ébredtem.
- Jongin? - kérdeztem, mert félig még az álom hatása alatt voltam.
- Nem hallottad az ébresztőt? Mennünk kell! - épp csak felöltöztem, amikor megérkezett a kocsi. Úgy nézett ki, mint egy vonat vagonja, de két szárnyas ló húzta. A versenyzőket mindig ezzel viszik, mert nekik külön fel kell készülni. Mindannyian beszálltunk, majd elindultunk. Út közben kaptunk enni és miután leszálltunk, egy terembe vezettek minket, ahol ismertették a mérkőzés menetét.
- A szabályok egyszerűek! Használhatjátok az erőtöket, átváltozhattok és megsebesíthetitek az ellenfelet! Egy dolgot kérek csupán, próbáljatok nem meghalni és nem megölni az ellenfelet! Világos? - mind bólintottunk, mire az őrmester elégedetten mosolygott egyet. - Helyes! Itt a sorrend, hogy mikor küzdötök és ki ellen! Sok sikert kívánok! Még benézek! Addig öltözzetek át! - intett, majd kiment az ajtón. A többiek természetesen egyből a kitett táblázathoz rohantak.
- Sehun! Nem jössz megnézni? - kérdezték többen is, de megráztam a fejem. Nem voltam rá kíváncsi. Mivel még volt némi időnk, inkább kimentem az öltözőből és bejártam a helyet. Ahogy a folyosón haladtam, meg kellett állapítanom, hogy semmit sem változott azóta, hogy utoljára jártam itt. Az aréna egy ovális, két részre osztott építmény volt. A keleti része a Hegy falkájáé volt, így oda nem mehettünk, míg a nyugati a miénk. Az egész építménynek volt egy harcmező része,a minek viszont nem volt teteje, így ha esett, ha fújt, ki kellett mennünk. Ha a harcmezőről felnézett valaki, a szurkolókat láthatta és két kiemelt páholyszerű helyet, ami a falkavezéreknek és családjainak volt fenntartva. Hát itt kellett küzdenünk. Nagyot sóhajtottam és az órára néztem. Jól elmászkáltam. Alig maradt időm visszaérni és átöltözni. Visszasiettem és miután átvettem a ruháim, egy gyors pillantást vetettem a táblázatra. Kilencven negyedik versenyző: Oh Sehun és Huang Zi Tao. Hirtelen elfehéredtem. Ez lehetetlen! Döbbentem meg.
- Nyomorékok! Kifelé! Kezdődik a bemelegítés! - hallottam az őrmester hangját. Ekkor ránéztem.
- Mi baja? - kérdezte, majd a táblázatra pillantott. - Sehun, beszélnem kell veled! - megvárta míg a többiek kimennek, majd becsukta az ajtót és közelebb lépett. A hangszíne teljesen más volt mint eddig.
- Miért? - kérdeztem alig hallhatóan. - Miért vele osztottak be? - kezdtem kétségbeesni. Huang Zi Tao ugyanis az egyik legjobb volt ezeken a mérkőzéseken. Amit tudni kell róla, hogy hatalmas népszerűségnek örvend.
- Sehun! Te is tudod, hogy nem mi osztjuk be ki kivel legyen.
- De maga tudott róla! Egy szót sem szólt, miért? - kérdeztem dühösen.
- Mert akkor már az elején feladtad volna! Idehallgass! Tehetséges vagy és erős! Ne hagyd magad megfélemlíteni! Hiszem, ha nem is győzöl, túléled!
- Remek kilátások! - húztam el a szám. Az őrmester megveregette a vállam és kiment a többiekhez. Én csak vonszoltam magam utána. A legjobb az lenne, ha már most feladnám! Tanakodtam. Hirtelen azonban mintha parancsot kaptam volna belülről. Nem adhatom fel! Nagy levegőt vettem és megpróbáltam arra koncentrálni, hogy ne dögöljek meg azonnal.
Mivel sokan voltunk, a mérkőzés délben kezdődött. Tudtam, hogy apám eljön megnézni. Csak ültem a padon és tanakodtam. Aztán a bíró hangját hallottuk. Az összes versenyzőnek ki kellett mennie az arénába és köszöntenie a falkavezéreket, a bírót és a közönséget, majd egymást. Miután ez megvolt, mindenki lement a pályáról, kivéve az elsőket, mert számukra akkor kezdődött el a vérengzés. Tudtam, hogy én csak jóval később kerülök sorra, olyan este hat körül. A levegőbe szagoltam. Eső és vihar szagát éreztem. Rettenetesen erőteljesen. Kezdtem félni. Gyűlöltem a viharokat.
Az idő csak ment, páran csak megsebesültek közülünk, mint Jongin, de volt haláleset is. Nem is egy. Aztán bemondták a nevem.
- A most következő versenyző, Oh Se Hun! Ellenfele pedig... - a bíró hirtelen elakadt. Kezében egy névsor volt és mintha nem akarta volna elhinni az ott látottakat.
- Huang Zi Tao! - hangja inkább volt döbbent, mint erőteljes. Egyszerre léptünk az arénába. Meghajoltam a falkavezér előtt, majd megfordultam és a másik csapat felé fordultam, hogy ott is tiszteletemet tegyem. Akkor néztem először a páholyra. Egy férfit láttam és egy fiút. A férfi, erőteljes, szigorú tekintetű volt. Úgy látszott, mintha semmi kedvesség nem szorult volna belé. Ekkor a fiúra pillantottam, aki láthatóan unta az egész viadalt, de aztán rám nézett és mintha érdeklődés csillant volna a szemeiben. Mintha elgondolkodott volna valamin. Szemezésünk nem tartott sokáig. Elfordultam és meghajoltam a bíró és a közönség előtt is. Szembe fordultunk Taoval, aki gonosz vigyorral meredt rám. Alig hallottam, mikor a bíró azt kiáltja: Harc! Tao egyből nekem esett. Farkassá változott és esélyt sem hagyott a védekezésnek. Éreztem, hogy erőteljesen a karomba mar. Valahogy sikerült leszednem magamról, de szinte azonnal ugrott. Kitartottam a karom, mire szél kerekedett és úgy fújta el Taot, mintha holmi papírzacskó lett volna. Valahogy sikerült feltápászkodnom, majd felemeltem a karom, mire kisebb tornádó keletkezett, ami a levegőbe repítette Taot. Már készültem nekivágni a fiút a falnak, amikor mennydörgés hasított a levegőbe. Ijedten ejtettem le a srácot és szagoltam a levegőbe. A vihar megérkezett!
Ugyanolyan volt, mint tizenegy évvel ezelőtt. Először a dörgés, majd az eső, villámok és a szél. Pánik kerekedett. Még én is elveszítettem az eszem. Az emlékek úgy törtek elő belőlem, mint még soha. Nem tudtam megkülönböztetni a képzelgésem a valóságtól. A többiekkel együtt rohantam a kapuk felé és farkassá alakulva nyargaltam az erdő fái között. Pont mint akkor, most sem figyeltem az utat.
- Sehun! - valaki a nevemet kiáltozta, de nem figyeltem rá. Még csak nem is volt ismerős a hangja. Az út csúszós volt az esőtől. Mint a legrosszabb rémálmomban, hirtelen megcsúsztam és elestem. Métereket szánkáztam lefelé a sárban, mígnem a folyóban kötöttem ki. Emberként nem tudtam volna az árral küzdeni, így nem változtam vissza. A túlpart felé vettem az irányt. Még mindig fájt a hely, ahol Tao megharapott. Nagy nehezen átvánszorogtam a túlpartra. Már kezdtem úgy érezni biztonságban vagyok, amikor egy hatalmas széllökés kicsavarta a mellettem álló fát és az egyenesen rám dőlt. Pontosabban a lábamra. Eddig bírtam. Emberré alakultam és próbáltam leszedni magamról a fatörzset, de annyi erőm sem volt, hogy felüljek. Tehetetlenül meredtem az égre. Hát így lesz vége? Itt fogok maradni? Tanakodtam.
- Sehun! - hallottam ismét a hangot, ami korábban is megszólított. Oldalra néztem és egy fiú állt előttem.
- Egek! Téged lehetetlen utolérni! - lihegett a srác. Egyszerre lett úrrá rajtam a félelem és a harag. Éreztem a szagát. Nem közülünk való. Ő nem az én falkámba tartozik.
- Tűnj innen! - morogtam rá. A fiú még csak meg sem lepődött az éles hangnemtől.
- Ejnye! Hát így kell beszélni azzal aki segíteni akar? - kérdezte csípőre tett kézzel.
- Ki akar itt segíteni! Meg akarsz ölni, nem? Hiszen megtehetnéd! - rivalltam rá. A fiú féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Már miért akarnálak megölni? Igazad van, megtehetném, ha akarnám, de nem akarom! - meredt rám.
- De... Miért? Ellenségek vagyunk! - kezdtem nem érteni a dolgot.
- Miért lennénk ellenségek? - pislogott nagyokat. Leállhattam volna vitatkozni vele, de annyira sajgott mindenem, hogy ha arra kért volna, hogy ismerjem be, egy nyúl vagyok, megtettem volna, csak, hogy végre megszabadítson a hatalmas tehertől, ami rám nehezedett.
- Akkor... Segítesz, vagy sem? Kezdek már nagyon kínlódni! - a fiú kedvesen elmosolyodott. Csettintett az ujjaival, mire a fa felemelkedett és nemes egyszerűséggel odébb röppent, mintha csak egy tollpihe volna, nem pedig egy tonnás növény. A srác lehajolt és felsegített a földről. Nem igazán értettem a szándékait, de most nem tudtam ezen agyalni. Túlságosan kimerült voltam és meg is sebesültem, így egy szó nélkül hagytam, hogy egyre mélyebbre menjünk az erdőben.
Már most tetszik. 😊😊
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszik! ^^
Törlés