1. Szövetség - Vihar közeleg

Sehun:
"Alig kaptam levegőt. A víz túl erősen sodort magával, én pedig túl gyenge voltam ahhoz, hogy fennmaradjak a felszínen. Már kezdtem feladni és elfogadni a sorsom. Úgy éreztem, hogy itt a vége... Mígnem a semmiből egy kéz nyúlt le a magasból és megragadott.
- Sehun! - a hang távolinak hatott, mintha egy alagútból érkezett volna és egyre erősödött."
- Sehun! - lassan nyitottam ki a szemeim. Körbepillantottam és megnyugodva vettem tudomásul, hogy a hálóban vagyok, a helyemen. Felültem és Jonginra pillantottam, aki kissé aggódva szemlélt. A kreolbőrű herceg kérdőn nézett rám.
- Csurom víz vagy! Megint az az álom? - kérdezte.
- Igen. Mostanában egyre többször álmodom ezt. Valószínűleg a mérkőzés miatt. Az emlékek úgy jönnek vissza, amilyen gyorsan közeledik a megmérettetés napja! De semmi gond! - mosolyodtam el.
- Biztos? Nem akarom, hogy még a mérkőzés előtt kinyúlj! - elnevettem magam.
- Jól vagyok! Ne félj! - Jongin sóhajtott, majd felállt és összeszedte a cuccait.Jól, mi?

Én csak figyeltem, ahogy a fürdő felé veszi az irányt, majd nagyot sóhajtottam és visszahanyatlottam a párnára.

A nevem Oh Se Hun. Tizenhét éves vagyok és életem egyik legfontosabb napja előtt állok. Ha esetleg nem említettem volna, vérfarkas vagyok, méghozzá az Öböl falkához tartozom. Mi vagyunk az Öböl farkasai. Van nálunk egy szokás, hogy minden ötödik évben, összemérjük az erőnket a szomszédos falkával. Ha egy fiú már elég érett, az arénába küldik. Én eddig mentes voltam ez alól, de ha elértük a tizenhét éves kort, nincs menekvés, menni kell. Mivel ezek a harcok halállal is végződhetnek, rendesen fel kell rá készülni, így amikor a fiúcsemeték hétévesek lesznek, egy különleges táborba küldik őket és onnantól kezdve ott nevelkednek és nem mehetnek haza. Ha pedig elég ügyesek, a hadseregbe kerülhetnek mint katona. Feltehetjük a kérdést, hogy mi értelme mindennek. Mi így őrizzük meg a békét Az Öböl farkasai és a másik falka, akiknek a tisztességes nevük a Hegy falkája, ki nem állhatják egymást. A pontos okot sosem tudtam meg. Ez így volt és kész. Ebben nőttem fel, ezt el kellett fogadnom. Mivel régen többször is vérengzés volt a két falka között, úgy döntöttek, jobb, ha viadalokat rendeznek és így intézik el az ügyet. Az arénában lehet ölni, amúgy pedig jobb ha elkerüljük egymást. Még mindig emlékszem az első alkalomra, mikor láthattam egy ilyen küzdelmet. Hatéves voltam. Az apám vitt be. Szörnyen hideg volt és nagyon lógott az eső lába. Ősz lévén, ez nem is volt csoda, de ami akkor történt, az borzalmas volt. A viadal olyan egy órája kezdődhetett, mikor szakadni kezdett az eső. A szél tombolt, villámok cikáztak az égen, majd belecsaptak ez arénába. Hatalmas pánik kerekedett. Én elvesztem a tömegben és valahogy az erdőbe keveredtem. Nagyon meg voltam ijedve és nem néztem a lábam elé. Megbotlottam és a folyóba zuhantam. Majdnem megfulladtam, de mielőtt lezuhanhattam volna a vízesésen, valaki kihúzott a vízből. Nem emlékszem az illetőre. De azóta is kísért az az ominózus éjszaka. Minden vágyam volt, hogy megtaláljam a megmentőm, de mintha a föld nyelte volna el.
Nagyot sóhajtottam és ismét felültem. Összeszedtem a fürdőcuccom és a zuhanyzók felé indultam. Beálltam az egyik tus alá és megmosakodtam. Miután végeztem, átöltöztem és lementem, hogy megkaphassam a reggelim. Szokásosan zabkását osztottak a konyhán, de nem volt étvágyam.
- Magának mi baja? Nem ízlik a koszt? - ordított rám egy hang. Kissé ijedten néztem az őrmesterre, aki mellettem állt és szigorúan nézett rám.
- Nem uram! Csak nincs étvágyam. - magyaráztam.
- Tán' beteg? - kérdezte hangosan.
- Nem uram! - ráztam a fejem. - Nem vagyok!
- Akkor azt ajánlom, hogy kezdjen el enni, mert a mai edzés sem lesz piskóta! Maga a főhadnagy fogja tartani és ő nem viccel! - az őrmester rávágott pár hatalmasat a hátamra és tovább állt. Belapátoltam a reggelit, majd siettem a többiekkel edzeni. Beálltunk a sorba és amikor megérkezett a főhadnagy, a vérengzés előtt beszélt pár szót.
- Mint tudjátok, holnap után lesz a mérkőzés! Minden érintett lépjen előre! - mivel mi a kezdő tábort alkottuk, nem voltunk sokan. Maximum húszan és ebből majdnem mindannyian elértük a tizenhét éves kort. Nem tudtam, hogy a rendes seregben hányan voltak pontosan, de nem lehettek többen száznál. Onnan már nem kötelező a viadalra menni, csak erősen javasolt. Miután a főhadnagy megbizonyosodott arról, hogy a húszból minimum tizenkilencen elmegyünk, elkezdte az edzést. Rettenetes volt. Az őrmester ehhez képest semmi volt. Nap végére alig álltam a lábamon. Vacsora után Jongin elrángatott fürdeni, de azután szinte elájultam és fel sem keltem másnapig, amikor is a szokásos "Ébredjetek nyomorékok!" kiabálás jelezte, hogy ideje kikelni a takaró alól. Igaz, hogy alig bírtam mozgatni a végtagjaim, de ez az őrmestert egy cseppet sem izgatta.
- Haver! Minden rendben? - kérdezte Jongin a reggeli közben. Beletúrt sötét, fekete hajába és úgy nézett rám.
- Jól vagyok! Csak elgondolkodtam pár dolgon.
- Mint például? - hajolt közelebb. - Megint az álom? - elhúztam a szám.
- Nem egészen. Te nem érzed az esőszagot? - kérdeztem. Jongin megveregette a vállam.
- Ne aggódj! Nem hiszem, hogy pont a viadalra ér ide. - próbált nyugtatni. Jongin volt az egyetlen, akinek elmeséltem, hogy mi történt tizenegy évvel ezelőtt. Igazából mindketten tudtuk, hogy vihar közeleg. A vérfarkasoknak remek a szaglásuk és hiába próbált meg figyelmes lenni velem, felesleges volt. Mindannyian tudtuk, hogy vihar közeleg és az erőteljes illatból ítélve, nem is akármilyen!