8. Szövetség - A fogoly

Sehun:
Két hét telt el azóta, hogy utoljára láttam Luhant. Agytekervényeim azóta folyton pörögtek. Aludni sem tudtam rendesen.
- Sehun, nagyon sápadt vagy! Jól érzed magad? - kérdezte Jongin egy reggel.
- Persze! Minden rendben! - erőltettem magamra egy mosolyt, noha szédültem, fájt a fejem és a gyomrommal sem volt minden rendben. Miután elkészültünk, kimentünk az udvarra, hogy megvárjuk az őrmestert, aki majd levezényeli a futást.
- Mindenki itt van vakarékok? - hallottuk cseppet sem kedves hangját. Sorokba rendeződtünk, hogy az őrmester leellenőrizhesse a névsort.
- Oh Se Hun!
- Jelen! - emeltem fel a kezem. Az őrmester felvont szemöldökkel nézett rám.
- Magának mi baja? - lépett közelebb és a képembe hajolt.
- Jól vagyok! - feleltem, bár kezdtem egyre inkább az ájuláshoz érkezni. Az őrmester a homlokomra tette a kezét.
- Maga lázas! Azonnal menjen az orvosiba! - alig tudta befejezni, én nem bírtam tovább. Érezem, hogy elsötétül minden és már csak arra ébredek fel, hogy Wendy beszél valakihez.
- Valószínűleg kimerült. Rendbe fog jönni, de most egy ideig pihennie kell. - magyarázta valakinek. A hang irányába fordítottam a fejem. Ahogy gondoltam, Wendy állt az ágyamnál és az őrmesterrel beszélt.

- Körülbelül mennyi ideig kell itt tartani?
- Olyan egy hét elég.
- Rendben! Köszönöm! - Wendy elköszönt, az őrmester pedig elhagyta a szobát.
- Felébredtél? Hogy érzed magad? - kérdezte a lány, mikor megfordult és észrevette, hogy nyitva van a szemem.
- Hát... Kicsit jobban. Hogy kerültem ide? - kérdeztem.
- Az őrmester hozott ide, miután összeestél az udvaron. Hoztam vizet! Idd meg! - elvettem a poharat a lánytól és felhajtottam a vizet. Miután az utolsó kortyot is lenyeltem, az éjjeliszekrényre helyeztem a poharat, majd újból hanyatt dőltem.
- Egyébként, van valami oka a kialvatlanságodnak? - kérdezte tőlem. Kérdőn néztem a lányra.
- Azok a hatalmas karikák a szemed alatt elárultak. Szóval? Mi a baj?
- Mostanában sok minden van a fejemben. Össze vagyok zavarodva. Ennyi. - vontam vállat.
- Értem! Hát, ha beszélni akarsz valakivel, én itt vagyok! - mosolygott rám Wendy. - Ráadásul nem is mondom el senkinek, hiszen köt a titoktartás! - kacsintott. Bólintottam.
- Jó, majd szólok! - mosolyogtam rá. Wendy a lelkemre kötötte, hogy próbáljak meg pihenni, majd elhagyta a szobát. Kinéztem az ablakon. Rettenetesen fáradt voltam. Lehunytam a szemeimet és elaludtam.
Körülbelül a hét végéig feküdtem a gyengélkedőn. A hétvégére már teljesen meggyógyultam, de Wendy azt mondta, hogy jobb lenne, ha inkább bent maradnék és majd a hét elején elenged. Addig is nyugodt környezetben vagyok. Mondanom sem kell, a hétvégén halálra untam magam. Legalábbis az elején. Aztán betoppant Jongin és Baekhyunék.
- Csá! Na, hogy vagy? - vigyorogtak telibe.
- Már jól. Mi van a táborban? - kérdeztem.
- Nem túl sok. Mint általában. Az őrmester ordít, toporzékol, leszól minket... Szóval semmi új. - vigyorogtak a képembe. Épp készültem, hogy mondjak valamit, amikor hangos kiabálásra lettünk figyelmesek.
- Elkaptunk egyet!
- Mi ez az őrület? - kérdeztem.
- Mivel beteg voltál, nem tudsz róla, de egy ideje a másik falkából valaki átjárt a területünkre. Őt keresték már egy ideje és gondolom most elfogták végre... - meg sem vártam, hogy Jongin befejezze a mondókáját. Kipattantam az ágyamból és a térre rohantam, ahonnan a kiabálás is jött. Nagyon megijedtem. Ugye nem? Szívem hevesen dobogott, majd kiugrott a helyéről. A tér közepén kisebb tömeg gyűlt össze, így én is odasiettem. Utat törtem a többiek között és előre furakodtam. Egy lány ült a földön, szemei könnytől nedvesek voltak és kezei hátra voltak kötözve. Döbbenten meredtem hol a tömegre, hol a lányra.
- Öljük meg! - kiáltotta valaki.
- Kínozzuk meg!
- Vágjuk le a karját!
- Nyomjuk ki a szemét! - és ehhez hasonló dolgok röpködtek mindenfelől.
- Csendet! - kiáltott az őrmester. - Senki nem bánt senkit! Majd ha a falkavezér engedélyt ad, megtehetitek! Egyenlőre bezárjuk egy tömlöcbe! - az őrmester felrángatta a lányt, aki tehetetlenül ment a férfi után. Egyszerre lett rajtam úrrá a megkönnyebbülés és az undor. Megkönnyebbültem, mert nem Luhan volt akit elfogtak és undorodtam a társaimtól. Nem értettem, hogy lehetnek ennyire kegyetlenek. Látszott a lányon, hogy fél, nem úgy tűnt, mintha rossz szándékkal érkezett volna. Elhatároztam, hogy beszélek vele, így az őrmester után szaladtam és hátrahagytam az elégedetlen tömeget. A tömlöcök a föld alatt helyezkedtek el, egy nyirkos és hideg helyen. Az őrmester ide vitte le a lányt. Én elbújtam és megvártam, míg kijön a celláktól. Mikor elhagyta a helyet, én leszöktem. A tömlöcök egy folyosó két oldalán helyezkedtek el. Elindultam egyenesen. Nem kellett sokáig kutatnom a fogoly után. Egyetlen fáklya égett csupán, ez is jelezte, hogy a lány hol van.
- Ki vagy te? - nézett fel rám dideregve.
- Ezt én is kérdezhetném! - meredtem a lányra.
- Seulgi vagyok. A Hegy farkasai közé tartozom. - mondta szipogva.

- És, hogy kerültél ide? Miért voltál a területünkön? - kérdeztem.
- Eltévedtem! - kérdőn vontam fel a szemöldököm. - Tudod, én alvajáró vagyok és valahogy idekeveredtem. Nem tudtam, hogy juthatnék haza és elrejtőztem, de megtaláltak. Hiába váltam láthatatlanná, megérezték a szagom és elfogtak. - zokogott Seulgi.
- Ugye tudod, hogy most azt hiszik, hogy kém vagy?
- De én nem vagyok az! Hinned kell nekem! Nem akarok bajt okozni! Haza akarok menni! - a lány szinte a haját tépte. Gondolom sejtette, hogy mi vár rá. Jobb esetben kikérdezik és megölik, rosszabb esetben kínozni fogják és ahogy a falkámat ismerem, inkább az utóbbira van esély. Nagyon sajnáltam a lányt.
- Kiviszlek innen! - meredtem rá. Seulgi hitetlenkedve nézett rám.
- Miért tennéd?
- Mert hiszek neked! Ne aggódj! Kitalálok valamit! - néztem a szemeibe komolyan, majd elhagytam az alagutat. Már csak az volt a kérdés, hogy hogyan hozhatnám ki. Első sorban, Luhannal kell beszélnem erről! Határoztam el. A nap további részében, megpróbáltam kideríteni, mit terveznek Seulgival. Mivel a falkavezérünknek rengeteg a dolga, ezért csak este tudja megnézni Seulgit, így addig nagyjából biztonságban van. Visszamentem a gyengélkedőre és az ágyamra ültem.
- Hogy vagyunk ma? - toppant be Wendy széles mosollyal. A lányra néztem és rögtön az jutott eszembe, hogy ő lesz az én emberem.
- Segítened kell! - a lány kissé meglepődött rajtam.
- Miben? - pislogott.
- Gondolom te is hallottad, hogy van egy foglyunk... - Wendy arcáról lehervadt a mosoly.
- Ne izgasd magad ezen! Most pihenned kellene!
- Hallgass végig! - emeltem feljebb a hangom. - Kérlek! Azt mondtad, hogy segítesz nekem, ha problémám van! Azt mondtad, hogy beszélhetek veled! - Wendy még mindig sokkolt volt kicsit. Végül megveregette a vállam és bólintott.
- Rendben! Hadd halljam!
- Ígérd meg, hogy nem fogsz feljelenteni, vagy kiakadni!
- Már miért tenném?
- Ígérd meg! - kérleltem.
- Jó, jó! Csak mondd már! - nagy levegőt vettem és belevágtam.
- Segítenünk kell neki! - Wendí értetlenül meredt rám. - A fogolynak! Seulginak! - pontosítottam. Wendy furcsán nézett rám.
- Már miért tennénk ilyet? - kérdezte.
- Te is tudod, hogy mi fog történni, ha nem engedjük haza! Meg fogják ölni! Ez pedig egy remek indok arra, hogy a másik falka meginduljon ellenünk! Ezen kívül, ártatlan! Beszéltem vele és nem gondolom, hogy rossz ember lenne! - láttam Wendy-n, hogy még nem győztem meg eléggé, így olyat tettem, amit még soha. Letérdeltem a lány elé és szinte könyörögtem. Wendy döbbenten meredt le rám.
- Úgy kérlek, mint barát, hogy segíts kiszabadítani! - Wendy habozott picit.
- Sehun én... Jól van! - nyögte ki halkan. - Segítek!