7. Szövetség - Békét akarok!

Sehun:
Hiába próbáltam úgy viselkedni ahogy szoktam, a többieknél elvesztettem a bizalmat. Mióta nekimentem Jonginnak, mindenki kerül, meg fél tőlem. Elég, ha kicsit közelebb megyek valakihez, már el is rohannak. Egy szenvedésnek éreztem az életem. Ráadásul mindezt tetézte, hogy hetekig nem szabadulhattam el a táborból. Nem akartam kockáztatni. Ha rajtakapnak, hogy kiszököm, megint elzárnak. A magatartásrontásom persze apához is eljutott, így mikor hazamentem, alapos fejmosást kaptam. Kezdett elegem lenni az életből. Nem vágytam másra, csakhogy végre nyugtom legyen.
- Remélem most nem követtél el semmit! - amióta az incidensem történt, apa már csak így "köszön" nekem. Körülbelül négy hét telt el azóta és a feszültség csak gyűlt bennem.
- Nem! Semmi rosszat nem tettem. - sóhajtottam.
- Ajánlom is! Nem akarom, hogy szégyent hozz ránk! - puffogott apa. Nagy sóhajjal mentem a szobámba és zártam magamra az ajtót. Vacsoráig ki sem dugtam az orrom. Mikor beesteledett, lementem enni, aztán visszacaplattam a szobámba. Hirtelen kopogtattak.
- Nyitva! - kiáltottam ki. Az ajtóm nyikorogva mozdult és anyukám feje bukkant fel.
- Bejöhetek? - kérdezte.
- Gyere! - felültem az ágyamba és kérdőn néztem szülőmre. - Mi történt?
- Ezt én is kérdezhetném! - jött közelebb. - Mindig olyan csendes vagy... Aztán ott voltak azok a kihágások... Tudom, most éled a lázadó korodat, de azért vigyázz magadra! Rendben? - simogatta meg a fejem. Bólintottam.
- Majd igyekszem. - feleltem. Anyu kedves mosollyal hagyta el a szobámat. Hallottam, hogy átmegy apához, majd elcsendesedett minden. Nem bírtam tovább. Kinyitottam az ablakom és egy ugrással kint is voltam. Átmásztam a falon és az erdőbe rohantam. Nem változtam át. Futottam ahogy tudtam, szélsebesen gázoltam keresztül az aljnövényzeten, kerülgettem a fákat. A Hold haloványan adott némi fényt, de nekem elég volt, hogy tájékozódni tudjak. Ahogy leértem a folyóhoz, a folyásiránnyal ellentétben, elkezdtem felfelé futni, hogy elérjem a sziklákat, amin átkelhetek. Amikor elérkeztem a célomhoz, észrevettem valakit.

Egy vékony, kecses alak ugrándozott a sziklákon keresztül. Már épp kiáltani akartam neki, mikor hirtelen megfordult és megpillantott. Intett, hogy menjek oda hozzá. Odasiettem, Luhan pedig mosolyogva figyelte, ahogy próbálok nem elesni a köveken.
- Ne nevess! Nekem még szoknom kell ezt az ugrándozást! - szidtam le, mikor odaértem hozzá.
- Sajnálom, de nagyon viccesen néztél ki! - törölgette a szemét. - Rég láttalak. - váltott kicsit komolyabb hangnemre.
- Azután, hogy kitettek, kaptam némi fejmosást, így gondoltam nem kockáztatok. - magyaráztam.
- Megértem. A táborban minden rendben? - pislogott nagyokat a fiú.
- Fogjuk rá. Jongin megbocsátott, hogy megtámadtam, de a többiek eléggé félnek tőlem. - feleltem. Luhan az égre pillantott.
- Érthető. Vadászat közben megtámadtad egy barátod. Úgy vélhetik, kiszámíthatatlan vagy. - Luhan tovább ugrált a köveken, én pedig követtem.
- Nem vagyok kiszámíthatatlan! - védekeztem, mikor átértünk a túlpartra.
- Ezt én is tudom! - mosolygott rám Luhan és elindult az erdőben. Egy szó nélkül követtem. Valahogy furcsán éreztem magam a közelében. Nem kérdeztem merre megyünk, mennyit megyünk, hová tartunk. Csak mentem utána, mint valami közönséges kutya a gazdája után. Nem értettem magam. Gyűlöltem, hogy ilyenné válok mellette, ráadásul az okát sem nagyon tudom...
- Sehun! - lágy hang hozott vissza gondolataimból. - Minden rendben? Elmerengtél... - pislogott rám kérdőn.
- Sok mindenen jár az eszem. - feleltem. - Leginkább magamon és rajtad.
- Rajtam? - döbbent meg. Bólintottam.
- Rajtad! Mit akarsz te tulajdonképpen? - kérdeztem. Luhan értetlen arcot vágott.
- Hogy érted?
- Mit akarsz? Mire fel ez a kedvesség? Mit akarsz elérni? - ismételtem magam. Luhan elmosolyodott és egy fának dőlt.
- Ezt én is kérdezhetném tőled! Nem tűnsz kedves típusnak, engem mégsem támadtál meg! Sőt megvédtél, pedig nem is egy falkában vagyunk. A társadnak viszont nekimentél. - kezdett felmenni bennem a pumpa.
- Gondoltam, ha már megmentetted a búrám, nem öllek meg! Ilyen nagy baj ez? - meredtem rá dühösen. Luhan nem zavartatta magát.
- Hazudhattál is volna. Legalábbis, a többiek biztos, hogy hátba támadtak volna. Te nem tetted! Ha azt mondod, hogy nem vagy az a fajta, elhiszem. Viszont nem értem miért mentettél meg!
- Ha kiderül, hogy jóban vagyunk, engem is megbüntetnek... - feleltem. Luhan a szemeimbe meredt. Úgy éreztem magam, hogy átvilágítja a testem és a lelkem. Szemei szinte kutattak bennem.
- Nem ez volt az egyetlen ok, ugye? - húzta fel a szemöldökét. Felelni akartam, de nem tudtam. Igaza volt. Valóban nem ez volt az egyetlen oka. Valamiért már akkor is éreztem ezt a furcsa dolgot. Mintha, nehezemre esne nemet mondani neki, vagy ilyesmi. Nem értettem. Talán attól lehet, hogy falkavezér lesz és automatikusan hallgatok rá? Tanakodtam. Viszont nem egy falkában vagyunk, így ennek nem kellene problémát okoznia.
- Sehun! - gondolataimból ismét Luhan hangja zökkentett ki. Ránéztem. A fiú kutató pillantásokkal meredt rám.
- Szeretnék válaszolni a kérdésedre! Békét akarok! - felvontam a szemöldököm. - Nem akarom, hogy a két falka olyasvalamiért háborúzzon, aminek nem ismerjük az okát.
- Háború? - meredtem rá. - Honnan veszed, hogy lesz ilyesmi?
- Szerinted miért van kötelező katonaság? Mind a két falka felkészül a támadásra. Csak idő kérdése és meglesz a casus belli, majd elindítják a csapatokat. Te ezt akarod? Mert én nem! - döbbenten hallgattam Luhant.
- És mit akarsz tenni? - kérdeztem.
- Először az volt a tervem, hogy megpróbálok minél gyorsabban hatalomra jutni, de ezt elvetettem, mikor rájöttem, hogy ahhoz el kellene tennem apámat láb alól. Illetve neki rengeteg követője van, akik szintén vezérek akarnak lenni. Nem vagyok még elég erős ahhoz, hogy legyűrjem őket. Szóval taktikát kellett váltanom. Találnom kellett valakit a falkádból, aki a segítségemre lehet. Ekkor jöttél te a képbe.
- Miért én? - alig akartam hinni a fülemnek.
- Igazság szerint, nem én választottalak. Hanem anya. - felelte Luhan komolyan.
- Ezt nem értem... - pislogtam értetlenül.
- Tudod mi volt édesanyám képessége? - mosolygott rám kedvesen. - Vihart tudott kavarni. A baj csak az volt, hogy súlyosan megbetegedett, így a képessége olykor elszabadult. Ez történt akkor is, amikor beleestél a folyóba. Az a szörnyű vihar, anya volt. Ő is eljött velünk a viadalra, annak ellenére, hogy nem volt túl jól. Kitört a vihar, nekünk pedig menekülnünk kellett. Azonban észrevett téged, hogy elveszel a tömegben. Utánad akart menni és segíteni. Anya már csak ilyen volt. Imádta a gyerekeket. Én vele tartottam, mert féltem, hogy valami baja esik, apát pedig elvesztettük. Egészen a folyóig követtünk. De innentől már te magad is tudod. - sokkoltan hallgattam a monológot. - Nem sokkal a viadal után, anya még rosszabbul lett. Legyengült és már az orvosok sem tudtak segíteni neki. Nem sok ideje maradt hátra. Az volt az utolsó kívánsága, hogy teremtsek békét a két falka között. Először nem értettem hogyan tudnám ezt megtenni. Ekkor mondta el, hogy szükségem lesz egy társra. Azt mondta, hogy majd ő segít megkeresni nekem ezt a bizonyos valakit. "Majd adni fogok egy jelet, ha megtaláltam. Te csak várj türelemmel!" Így mondta. Aznap, amikor megláttalak az arénában, éreztem, hogy te leszel az. Aztán újra kitört a vihar. Ekkor vált biztossá, hogy te kellesz nekem! - Luhan komolyan a szemeimbe meredt. - Az a vihar, anya volt. Hiába halt meg, ő most fentről vigyáz rám. Érted? - lépett közelebb. Nem tudtam, hogy dolgozzam fel az előbbit.
- Én... Nem akarom ezt! - nyögtem ki. Luhan meglepődött.
- Miért? Mitől félsz?
- Szerinted? Életveszélyes dologra készülsz és bele akarsz rángatni engem is! Így is kész vagyok a viharoktól! Most izguljak azért is, hogy mikor derülne ki a titkunk, ha belemegyek ebbe az őrültségbe? - fogtam a fejem.
- Nem kell most döntened, de ha úgy érzed, hogy készen állsz választ adni, kérlek gyere el megint! - Luhan a kezei közé fogta az arcom és a szemeimbe bámult. Nem feleltem neki. Miután eleresztett, farkassá váltam és mintha puskából lőttek volna, úgy rohantam vissza a falkához. Nem akartam ezt az egészet! Féltem és nem láttam értelmét. Legalábbis ebben az állapotban tértem haza, ám mikor az ágyban feküdtem és még mindig az információkat dolgoztam fel, kezdtem kételkedni magamban. Hiszen, ha belegondolunk, Luhan nem rosszat akar. Ugyanakkor fogalmam sincs, hogy én, hogy tudnék segíteni neki... Az agyam egész este ezen pörgött. Nem is aludtam semmit. Még reggel is, mikor apa magával vitt horgászni, nem éreztem fáradtságot. Járt az agyam, kérdéseket, érveket és ellenérveket hoztam fel magamban, de nem jutottam dűlőre. Azt mondta, hogy várja a válaszom! Merengtem el. De mi is lesz az pontosan?
- Fiam! Kapásod van! - a pecabotomra néztem és kihúztam a halat a vízből. - Remélem a táborban nem lankad így a figyelmed! - apa hangja szigorúan csengett.
- Nem! Ott nem. - feleltem nagyot sóhajtva.
- Értem! Tehát csak engem és anyádat tiszteled meg ezzel a hozzáállással? - kérdezte kissé idegesen.
- Sajnálom! Megpróbálok odafigyelni. - apa nem felelt. Összepakoltuk a dolgainkat és elindultunk haza.
- Nem magam miatt akarom, hogy jó katona légy! Hanem azért, hogy ha eljön az idő, meg tudd védeni a falkát! - dermedten néztem apára. Hát ő is úgy érzi, itt háború lesz? Kezdtem nagyon félni.
- Szóval, ha Luhannak igaza van, mielőbb választ kell adnom neki...
- Mit motyogsz? - apa kérdőn nézett rám.
- Semmit! Csak elmerengtem... - hazudtam. Apa gyanús pillantást vetett rám, de végül csak vállat vont és sétáltunk tovább. Szóval... Mit is akarok én tulajdonképpen? Tanakodtam magamban.