12. Szövetség - Eső

Sehun:

Még mindig esik! Állapítottam meg az égre nézve. Közvetlenül a reggeli után kezdtek gyülekezni a sötétszürke felhők és nem sokkal később, nagy, kövér cseppekben kezdett esni. Először még nem zuhogott annyira, de dél körül, ki sem tudtunk menni az edzőpályára, így egy benti térben kellett folytatnunk.
- Furcsa! - jegyezte meg az őrmester, miközben fel alá járkált és figyelte a fekvőtámaszainkat. - Nagyon furcsa! - tudtam, hogy az esőre gondol. Mi vérfarkasok, érezzük, ha vihar vagy zivatar közeleg, ez azonban váratlan volt. Nem éreztük sem a szagát, sem az idejét. Csak érkezett és eleredt. A legtöbben szintén ezen a véleményen voltak. Egyetlen egyvalaki volt, aki biztosan érezte, hogy mi az oka ennek a hirtelen esőzésnek. Az pedig nem más volt, mint Luhan. Tudtam, hogy most az anyukájára gondol.
- Sehun! Figyelj az Isten szerelmére! - gondolataimból az őrmester hangja zökkentett ki. Mivel elkalandoztam, nem vettem észre, hogy miközben tartottam az alkartámaszt, a csípőm nagyon leereszkedett. Hiába nyomtam ki magam újra, az őrmester egy hatalmasat rúgott a combomba, amitől teljesen a földre estem. Jongin kérdőn fürkészett, a többiek pedig önelégülten vigyorogtak. Biztos voltam benne, hogy most marha boldogok. Végre csak én szívok a hülyeségem miatt. Bevallom, zavart, hogy közutálatnak örvendtem. Persze nem voltam egyedül, hiszen Jongin velem volt és valamiért Chanyeol és Baekhyun is hozzánk csapódtak. Ennek ellenére az, hogy bárhová néztem, szinte csak fintorgó arcokat láttam, zavart!
Abban reménykedtünk, hogy a nagy eső miatt, visszavonják a büntetést, vagy legalább valami mást találnak ki helyette, de nem. Az őrmester sátrakat állíttatott fel velünk és közölte, hogy vacsora után takarodjunk kifelé.
- Mintha dézsából öntenék! - húzta el a száját Baekhyun. - Chanyeol, egy sátorba leszünk ugye? - fordult a magasabb felé, mire az közelebb húzta.
- Még szép! És velünk lesz Sehun és Jongin is!
- Ne már! Tényleg? - kérdezte Baek, majd rögtön ezután hozzátette. - Mármint nem az... Én örülök, csak... Szóval...
- Jó! Tudjuk mit akarsz! - nevetett fel Jongin. - Egyébként miattam nem kell aggódnotok, Sehun te dugd be a füled! - veregetett vállon az idősebb. Vágtam egy fintort. Nagyszerű! Gondoltam magamban. Jongin és Dyo ellesznek valahol, én meg maradok gyertyatartónak. Fájdalmas sóhajt hallattam, majd Jonginra néztem. Láttam rajta, hogy tudja mi jár a fejemben, de nem hozza szóba. Minek? Rajtam már úgysem lehet segíteni. A problémámat nem lehetett megoldani, maximum elodázni. Csupán idő kérdése mikor derül ki, hogy bevésődtem Luhanba, akkor pedig kivégeznek. Tulajdonképpen, Luhannak az volna a legjobb, ha nem vésődne belém, hiszen ha ez megtörténik, őt is megölik. Mégis, valamiért gyomorgörcsöm lett attól, ha arra gondoltam, ez a dolog nem viszonzott. Egyszerre vágytam rá és nem is. Féltettem őt, de mégis tudom, dühös lennék, ha azt mondaná, ő valaki másban találta meg magát. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben felvertük a sátrat, kicsit távolabb a többiektől. Szerencsére alvóhelyünk anyaga vízhatlan volt, ennek ellenére meg voltunk rémülve, hogy be fog ázni. Miután végeztünk, az őrmester körbejárta a terepet és takarodót fújt. Miközben ő a sátrak között járkált, mi hallottuk a csizmája hangját a pocsolyákba. "Lics-locs" közeledett felénk.
- Takarodó! - nézett be hozzánk. Mi már a hálózsákjainkban voltunk és úgy tettünk, mintha semmire sem készülnénk. Ez az én esetemben igaz volt, de a többiekről ezt nem mondhattam el.
- Jó ég! Ezek egy sátorba kerültek? - meredt az őrmester Chanyeolra és Baekhyunra. - Jegyezzétek meg! Ha csak egy nyögést is meghallok, megint felsikáljátok a fürdőt! Világos voltam? - kérdezte szigorúan.
- Igen uram! - felelték egyszerre. Az őrmester hideg pillantást vetett rám, majd elment. Amint megszűnt a csizmájának zaja, Jongin már el is tűnt mellőlem. Valószínűleg átteleportálta magát valahova máshova. Feltételeztem, hogy Dyo-hoz.
- Na Sehunie! - meredt rám Baekhyun. - Hogy döntsük el ki marad? - kérdezte.
- Az őrmester járkálni fog. Szóval ha együtt akartok lenni, szerintem nem idebent kellene csinálnotok! - Baek elgondolkodott, majd bólintott.
- Jogos! Chanyeol, állj fel! - utasította a fiatalabbat, mire az húzogatni kezdte a szemöldökét.
- Már megtörtént! - Baekhyun elvörösödött és megütötte az égimeszelőt.
- Idióta!
- Most mi van? - vihogott Chanyeol. - Te kértél rá!
- De nem arra gondoltam! - fogta a fejét Baek.
- Most még! - kacsintott Chanyeol, majd nagy nehezen felült és megfogta az idősebb csuklóját. - Mi most lelépünk kicsit! Csá! - intett, majd kihúzta Baekhyunt az esőbe. Nagy sóhajjal konstatáltam, hogy egyedül maradtam. Összegömbölyödtem a hálózsákomban és lehunytam a szemeimet. Akaratlanul is Luhan arca bukkant fel előttem. Ahogy rám néz azokkal a hatalmas őzikeszemeivel és a sötét íriszek megcsillannak, ezzel versenyre kelve, egyúttal legyőzve az éjszakai égbolton elhelyezkedő csillagokat. Láttam magam előtt finom vonásait, mosolyát, kecses alakját, ahogy átlibben a folyó kövein. Egyikről a másikra ugrik, s mint egy tollpihe, ereszkedik a következőre és következőre. Hirtelen nem tudtam mi a valóság és mi a képzelgés. Talán elaludtam... Minden esetre, már nem hallottam az esőt. Sőt! Már a tábor sem volt sehol.

Az erdőben lófráltam és széles mosoly ült arcomon. Luhan átölelt hátulról és egy szó nélkül fogta meg a kezem, majd elkezdett húzni maga után. Néha-néha visszanézett rám és nevetett. Beszélni akartam hozzá, de valami meggátolt benne. Hirtelen Luhan hanyatt vágta magát egy kupac, puha falevélbe és magával húzott engem is. Majdnem ráestem, de sikerült megtámaszkodnom felette. Luhan átfonta a karjaimat a nyakamon és lehúzott magához egy csókra. Ajkai édesek voltak. Úgy éreztem többet akarok belőle. Nem akartam elengedni. Érezni akartam minden egyes porcikáját, mozdulatát. Kellett nekem. Luhan ködös tekintettel pillantott rám. Nem bírtam tovább. Vadul estem nyakának és megpróbáltam belefeletkezni az érzésbe, ami nem jelentett nagy kihívást...
- Sehun! Sehun! - kérdőn pislogtam párat. Baekhyun és Chanyeol térdeltek felettem és vigyorogva a képembe nyomták az arcukat.
- Mi van? - kérdeztem rekedt hangon.
- Ezt mi is kérdezhetnénk! - húzogatták a szemöldöküket. - Kin jár az eszed? - először nem értettem mire gondolnak, de ahogy végignéztem magamon, kezdtem felfogni a helyzetet. Kezem a nadrágomban és épp nagyban szorongatom a hancúrlécet.
- Úgy látom nagyon vad álmodd volt! - pöckölte meg a homlokom az alacsonyabb. - Egyedül hagyjunk kicsit? - vihogott. Nem feleltem. Kihúztam a kezem a gatyámból és betakaróztam.
- Mi van? Senki sem alszik? - a sátorba Jongin dugta be a fejét. Haja kócos volt, ruhája gyűrött volt, nyakán kis foltok éktelenkedtek.
- Sehun épp valami nagyon kellemeset álmodott! - vigyorgott Chanyeol. Jongin beült a két idióta mellé és nagyot nyújtózkodott.
- Akkor minek ébresztettétek fel? Végre lett volna egy jó estéje! - szállt be a szekálásba. Chanyeol és Baekhyun döbbentek meredtek hol rám, hol Jonginra.
- Mi? Te még soha nem...? Neeeee! - hitetlenkedtek.
- Kösz Jongin! Imádlak! - vetettem rá gyilkos pillantást, mire dobott egy csókot és bebújt a hálózsákjába.
- De most komolyan! Te még sosem voltál senkivel? - faggatott tovább a két idióta.
- Le lehet szállni rólam! - mordultam rájuk. - Fáradt vagyok!
- Jó, most hagyunk aludni, de ne hidd, hogy ennyivel megúszod! - hálózsákok susogását hallottam, kis mocorgást és sutyorgást, majd nem sokkal később beállt a csend. Szomorú sóhajt hallattam. Nem tudtam visszaaludni. Képtelen voltam. Az eső még mindig zuhogott. A nagy cseppek tompán koppantak a sátortetőn és lecsorogtak róla. Bárcsak Luhan valami madárrá tudna változni. Vagy legalább én. Akkor nem lennék ennyire kétségbeesett helyzetben. Csak átváltoznék és repülnék is, hogy láthassam. De nem! Nekem a szél jutott. Maximum el tudom fújni magamtól. Dühösen hunytam le a szemeimet és megpróbáltam ismét álomba merülni. Tudtam, ha el is alszom, már nem az őzikével fogok álmodni. Hirtelen nagyon dühös lettem Baekhyunékra. Miért kellett felébreszteniük? Ráadásul éppen a legjobb pillanatban? Halk szuszogásokat hallottam. Tudtam, hogy mind a hárman mélyen alszanak. Mivel a probléma nem oldódott meg a nadrágomban, úgy gondoltam nem érdekelnek. Lehunytam a szemeimet és ismét felidéztem azt a pillanatot. Luhan apró sóhajait, bársonyos bőrét, az ujjait amint a hajamba túrnak, az ajkai édes ízét... Megpróbáltam a lehető leghalkabban elvégezni a dolgom, hogy aztán aludhassak végre és egy újabb, rettenetesen hosszú napra virradjunk.