10. Szövetség - Nem! Ez lehetetlen!

Sehun:
Wendy percekkel azután tért magához, hogy ráfektettük az ágyra és ébresztgetni kezdtük. Adtunk neki egy pohár vizet, amit szép lassan elkortyolt.
- Ha ez kiderül, nekünk annyi! - mondta maga elé meredve.
- Nem fog kiderülni, ha tartjuk a szánkat! - veregette vállon Jongin. - Nem szabad feltűnést keltenünk! - a lány kikászálódott az ágyról.
- Kiírlak titeket még két napra! Ha egyből visszamennétek a táborba, az gyanús lenne.
- Biztos nem akarsz még pihenni? Kissé fehér vagy! - mondtam a lánynak, aki megrázta a fejét.
- Megvagyok. - pillantott ránk a lány, majd becsukta maga mögött az ajtót. Jongin ekkor felém fordult.
- Kijutottak!
- Tessék? - kérdeztem értetlenül. Jongin felsóhajtott.
- Luhan és Seulgi! Kijutottak! Biztos vagyok benne! - mosolygott rám. Kinéztem az ablakon. Összeszorult a gyomrom arra a gondolatra, hogy Luhanéknak valami baja esett.
- Remélem... - sóhajtottam. Jongin elvigyorodott.
- Na, aludjunk! Most egy ideig nem kell táborba mennünk! - bebújt az egyik ágyba és szinte azon nyomban benyomta a szunyát. Nem igazán értettem, hogy tud aludni. Én csak forgolódtam, a plafont bámultam, vagy az ablakon meredtem ki. Számoltam a másodperceket, óránként néztem az órára. Olyan reggel hat körül járhatott az idő, amikor kinyílt a szobánk ajtaja. Azt hittem Wendy jött, de amikor odafordítottam a fejem, meg kellett lepődnöm. Egy nálam idősebb fiú volt. A mi csoportunkban sosem láttam, szóval valószínűleg haladó volt. Hatalmas szemei voltak, amivel úgy nézett ki mint valami bagoly. Fekete haja szanaszét állt, mintha nemrég kelt volna. A fiú úgy sétált el az ágyam előtt, mintha ott se lettem volna és egyenesen Jonginhoz rohant. Megállt az ágy szélénél, majd a következő pillanatban, kirántotta a fiú feje alól a párnát és elkezdte vele ütlegelni gyanútlan haverom.
- Mi a.... Dyo! Te meg mit keresel itt? És miért ütlegelsz? - kérdezte Jongin, mikor felriadt.
- Mert megérdemled te idióta fasz! - veszekedett a srác, akiről legalább már tudom, hogy a Dyo névre hallgat. - Tegnap este békésen alszom, egyszer csak megszólal az a rohadt riasztó és azt kell hallanom, hogy a fogoly eltűnt, te meg nem vagy a helyeden! Minden megfordult a fejemben te utolsó hülye! - kiabált Dyo. Szemeivel szinte legyilkolta a barátom.
- Gyomorpanaszaim voltak ezért bejöttünk Sehunnal! - mutatott rám Jongin, mire Dyo rám nézett. Én intettem neki, amit nem viszonzott. Visszafordult Jongin felé és gyilkos pillantásokat lövellt felé.

- Tegnap még semmi bajod sem volt. Mi lelt hirtelen? - fonta össze a karjait. Jongin vállat vont.
- Biztos valami rosszat ettem. - vont vállat Jongin.
- Persze! Én most megyek, mert keresni fognak, de ha jobban leszel, keress meg! - Dyo elviharzott én pedig kérdőn néztem Jonginra.
- Egy barátod? - kérdeztem. Jongin hanyatt dőlt az ágyban.
- Valami olyasmi. Ő a másik csoportban van, ezért nem ismerheted. - felelte a fiú.
- Akkor te honnan...?
- Gyerekkorunkban egymás mellett laktunk. - magyarázta Jongin. - Aztán elég közel kerültünk egymáshoz! - tette hozzá. Furcsán néztem a fiúra, mivel az "elég" és a "közel" szavakat, számomra ismeretlen hangsúllyal ejtette ki.
- Ezt, hogy kellene értenem? - a fiú mélyen a szemeimbe nézett.
- Ahogy akarod! - vigyorgott sokat sejtetően. Nem igazán értettem mit takarhat ez a dolog, de úgy voltam vele, hogy ha akarja úgyis elmondja egyszer. Kisebb csönd állt be közénk, amit az idősebb tört meg.
- Ma este találkozol vele? - kérdezte.
- Szeretnék! - feleltem. - De ez nagyon gázos! - ültem fel hirtelen. - Mármint, ő a másik falkához tartozik! Nem is értem miért izgatom magam ennyire! - fakadtam ki.
- Igen! Ez gázos! De ha már így alakult, szerintem ne fogd vissza magad! - nézett rám Jongin.
- Azt mondod? - kérdeztem.
- Azt! Tapasztalat. - rá akartam kérdezni, de az ajtó ismét nyílt és Wendy lépett a szobába.
- Reggel beszéltem az őrmesterrel. Megpróbálják kinyomozni, hogy ki szabadította ki Seulgit. - vágott a közepébe.
- És gyanakodnak valakire? - kérdeztem. Wendy elhúzta a száját.
- Egyenlőre nem. De én úgy érzem az őrmester gyanít valamit! - Wendy idegesen szorongatta az ujjait. Sajnáltam szegényt. Nem akartam, hogy ennyire belekeveredjen ő is, de egyedül ő tudott minket fedezni.
- Hozok reggelit a konyháról! - szólalt meg hirtelen, majd elhagyta a szobát. Jonginnal egymásra néztünk.
- Nagyon kivan. - állapította meg az idősebb, mire bólintottam. - Szerinted meglesz?
- Előbb-utóbb el kell fogadnia. - mondtam. - Ő is tudja, ha lebuktat minket, magát is és az senkinek sem lesz jó. - a nap további részében az orvosiban voltunk és ki sem dugtuk az orrunkat. Már csak azért sem, mert dél körül az őrmester meglátogatott minket és elmondta, hogy megerősítették a védelmet a falon. Engem sokkolt a hír.
- A tegnap történtek ráébresztettek minket, hogy kevés őr van a falaknál, ezért megerősítettük a védelmet! - magyarázta az őrmester. - Szóval senki sem megy se ki, se be! - én csak meredtem magam elé és nem tudtam mihez kezdjek. Az őrmester ekkor felmordult.
- Magának mi baja katona? Talán nem tetszik valami? - kérdezte és elvigyorodott. Nem feleltem.
- Kérdeztem valamit! - üvöltött egyet. Ekkor felnéztem rá és megráztam a fejem.
- Semmi bajom... Csak a gyomrom... - hazudtam. Az őrmester elhúzta a száját és elhagyta a szobát. A gyomromba beállt a görcs.
- Sehun, minden rendben? - kérdezte Jongin.
- Ha megerősítették az őrsége, akkor esélyem sem lesz kijutni! - feleltem halkan. Jongin szomorúan nézett rám, majd közelebb lépett és a vállamra tette a kezét.
- Azért ne felejtsd el, hogy én tudok teleportálni. - értetlenül néztem fel rá.
- Hogy?
- Igaz, nem tudlak innen az erdőbe vinni, olyan messzire még nem megy, de ha kimerészkedünk, át tudlak teleportálni a falon túlra! - kacsintott. Hirtelen boldogság öntött el és Jongin nyakába ugrottam. A fiú csak nevetett, majd kicsit eltolt magától.
- Viszont, Wendy-nek ne szóljunk! Így is kivan. Ne izgassuk többet! - bólintottam. Jonginnal elkezdtük kidolgozni a tervet. Az őrök tíz méterenként állnak egy-egy kilátóban és onnan kémlelik a terepet. A fürdők épülete mögött hatalmas bozótos helyezkedett el, így onnan át tudott engem vinni a falon túlra. Megbeszéltük, hogy maximum egy órát lehetek távol, aztán vissza kell mennem.
Mindaddig izgatott voltam, míg be nem esteledett. Mikor elindultunk a fürdő felé, kisebb pánik lett úrrá rajtam. Talán mégsem jó ötlet! Ki fog derülni! Teljesen elvesztettem az eszem. Jongin láthatta ezt, mert megragadta a vállaim és a szemeimbe nézett.
- Ne legyél nyámnyila! - rázott meg, majd megragadott és elvonszolt. Amikor úgy éreztük senki sem figyel, a fürdőépület mögé osontunk, Jongin megfogta a kezem és átteleportált minket a túloldalra.
- Most menj, de siess, különben észreveszik, hogy eltűntünk! - bólintottam, majd farkassá váltam és az erdőbe vetettem magam. Szélsebesen kerülgettem a fákat. Nem értettem magam. Miért ilyen fontos nekem? Tettem fel magamban a kérdést. Hiszen alig ismerem! Hamarosan elértem a folyót. Lerohantam a kövekhez, de Luhan nem volt ott. Átkeltem a folyón, elmentem a kis házhoz, de az őzszeműt ott sem találtam. Leültem a kis viskó küszöbére és vártam. Talán baja esett? Tanakodtam. Amikor már egy negyedórája vártam, kezdtem kétségbeesni. Épp felálltam volna, amikor hangokat hallottam a bozótból, majd Luhan lépett elő. Kezén kötést viselt, arca sebhelyes volt. Felálltam és odarohantam hozzá.
- Luhan! Annyira aggódtam! Jól vagy? Mik ezek a sebek? Miért van bekötve a kezed....? - Luhan a számra nyomta a kezét és mosolyogva nézett rám.
- Először is nyugodj meg! Mint látod, jól vagyok! - miután bólintottam, elemelte a kezét és folytatta. - A sebeket menekülés közben szereztem. A kezem pedig... Az egyik farkastársad megmart a falnál, de sikerült eljönnünk. Seulgi is jól van. Legalábbis a körülményekhez képest. Viszont arra kíváncsi lennék, hogy ti lebuktatok-e? - pislogott rám.
- Nem... Egyenlőre. De az őrmester valószínűleg gyanítja... - mondtam. Luhan arca komollyá vált.
- Akkor menj vissza! - kérdőn néztem az őzszeműre. - Ha bajba kerülsz, az az én hibám lesz! Én ezt nem akarom! Menj vissza Sehun! - a szemeiben félelmet véltem látni.
- Nem akarok... - nyögtem ki. Luhan felvonta a szemöldökét.
- Hogy?
- Nem akarok! Egész nap miattad idegeskedtem! Nem fogok elmenni öt perc után! - jelentettem ki. Luhan egy ideig hallgatott, majd lehajtotta a fejét.
- Kérdeznék valamit!
- Hallgatlak!
- Miért érdekellek ennyire? - meredt rám. Hirtelen nem tudtam mit is feleljek. Miért is? Fogalmam sincs!
- Nem tudom! - feleltem halkan. Luhan megveregette a vállam.
- Menj haza Sehun! Veszélyes most kint lenned! - a fiú elindult, de elkaptam a csuklóját. Megint! Megint ösztönből cselekedtem és nem gondolkodtam. Mindig ez van, ha vele vagyok! Luhan kérdőn fordult felém, mire rántottam rajta egyet, aminek az lett az eredménye, hogy megbotlott. Sikerült elkapnom és a szemeibe meredtem.
- Nem tudom miért ragaszkodom hozzád. - mondtam halkan. - De ez van. Nem tudok sokáig távol maradni tőled! - Luhan nagyokat pislogva meredt rám, majd kezei közé fogta az arcom és lehúzott magához. Szerintem sosem lepődtem meg annyira mint akkor. Ajkai édesek voltak, mint valami sütemény. Finoman kóstolgattuk a másikat, ráérősen foglalkoztam párnáival, majd elváltam tőle és a szemeibe néztem. Hirtelen elengedtem a fiút és hátrálni kezdtem. Luhan értetlenül meredt rám.

- Mi a baj? - nem feleltem. Hirtelen minden értelmet nyert. Úgy éreztem, megértettem a világ működését. A Föld miatta forog, a Nap csak miatta kel föl reggelente, a Holt és a csillagok csakis miatta világítanak, a szellő miatta fúj, az évszakok miatta változnak. Mert Ő létezik. Én pedig függök tőle. Nem létezem nélküle, szükségem van rá. Úgy éreztem menekülöm kell. Futnom kell ahogy csak tudok. Olyan érzések támadtak fel bennem, amelyeket nem ismertem eddig. Mintha egy láncon fogvatartott volna. Tudtam, hogy már nincs menekvés.
- Sehun... - Luhan lágy hangjára lettem figyelmes. - Mi történt? - kérdezte értetlenül.
- Nekem... Nekem most mennem kell! - feleltem. Nem vártam meg a válaszát. Farkassá váltam és egyenesen a tábor felé vettem az irányt. A szívem zakatolt, a gyomrom összeszorult. Nem! Ez lehetetlen!
- Ember! Veled meg mi van? - kérdezte Jongin totál döbbenten, mikor meglátott. Csapzott voltam és arcom karcolásokkal teli. A térdemre támaszkodva lihegtem.
- Azt... Azt hiszem...
- Mondd már! - sürgetett a fiú.
- Azt hiszem bevésődtem! - nyögtem ki.