18. Szövetség - Pengeélen

Sehun:
Nem tudtam merre megyünk, nem láttam semmit. A kezeimet leláncolták, a szemeimet bekötötték. Tudtam miben ülök. Egy vasketrecben, amelyet két megtermett, fekete pegazus húzott. Az ok egyszerű volt. Száműztek. A tettem a falkavezér fülébe jutott. Azt mondta, megbocsáthatatlan amit tettem és meg kellene öljön engem, de hála a "jó szívének" inkább száműz. A halálnak jobban örültem volna. Senki sem tudja hová viszik a száműzötteket, így esélyem sem lesz arra, hogy bárkit újra láthassak. Sem Jongint, sem az anyámat, Sem Chanyeolékat és ami a legborzalmasabb, hogy Luhant se fogom soha többé látni.
Jó ideje utaztunk, amikor éreztem, hogy földet értünk, majd megragadták mindkét karom és elindultunk lefelé egy lépcsőn. Csak mentünk és mentünk. Mikor leszedték a szemkötőmet és körbenéztem, megrémültem. A föld alatt voltunk, egy börtönben. Bezártak az egyik cellába, majd otthagytak. Leültem a kemény, felfüggesztett deszkára, ami ágyként funkcionált. A tenyereimbe temettem az arcom. Éreztem, hogy a bőröm benedvesedik. Most már örökké itt leszek. Senki sem lesz aki segítene rajtam...
Alighanem álomba bőgtem magam, mert amikor kinyitottam a szemeim, a deszkán kuporogtam. Valaki épp a zárbál bíbelődött, ez ébresztett fel. Egy kocsit toltak maguk előtt, gondoltam, a vacsorát hozták... Vagy ebédet? Reggelit? Fogalmam sem volt mennyi az idő. Idelent csak a fáklyák fénye világított. Enyhe fényük épp annyira volt elég, hogy a cellasorok között elhelyezkedő folyosót épp megvilágították. Gondolataim csak és kizárólag Luhan körül forogtak. Mi lesz most vele? Mi van most vele? Mivel nálam kiderült ez a dolog, biztos voltam benne, hogy ha nem ma, akkor holnap, de kiderül, hogy mit tettünk. Sőt! Lehet, hogy már kiderült. Viszont akkor őt is megbüntetik és náluk nem biztos, hogy az apja van annyira "jószívű", mint nálunk a falkavezér. Ki akartam jutni innen, de nem tudtam, hogy. Aki ide bekerül, elveszíti az erejét. Ezek a cellarácsok kifejezetten arra valók, hogy ne tudjam használni az erőm.
Az idegen, aki a rácsomnál zörgött, végül belépett. Párnát és takarót vágott hozzám, meg egy tányér valamit rakott le a földre, majd tovább ment. Nem voltam éhes. Elfordultam. Az idő rettenetesen lassan telt idelent. Csak forgolódtam. Cellám egyik végéből a másikba sétáltam. Ebből állt minden percem, órám, talán napom... Nem tudtam mennyit lehettem itt, talán egy-két napot? Teljesen elveszítettem az időérzékem, de már az ötödik tányér ételt hozták nekem, egy meghatározott időn belül, szóval csak tippelni tudtam. Hirtelen éreztem, hogy megremeg alattam a talaj. Mi történik? Gondoltam riadtan, majd a következő pillanatban, hatalmas robajjal, leomlott cellám egyetlen kőből épült fala, hatalmas porfelhőt kerítve. Hátraestem és köhögtem, majd megpróbáltam felismerni az alakokat, akik előttem álltak. Kis idő múlva, rájöttem az egyik kilétére.

- Tao?! - kiáltottam el magam döbbenten. A fiú nem felelt, csak megragadta a karom és elkezdett maga után rángatni. Hallottuk, hogy mögöttünk a cellaőrök áttörik a rácsokat és utánunk iramodnak, így egyre gyorsabb tempóban menekültünk.
- Álljatok meg! - kiabálták az őrök. Hangjuk vészesen közelről jött. Tudtam, hogy riasztották egymást, így hamarosan csak többen lesznek.
- Chen! Vidd ki Sehunt! Én feltartom az őröket! - az alacsonyabb fiú elbizonytalanodott.
- Biztos megleszel? - kérdezte. Tao bólintott.
- Menjetek! - a Chen nevezetű srác biztatóan nézett rám.
- Gyere utánam! Ne félj! Segíteni akarunk! - bólintottam és tovább loholtam a fiú után. Egy alagútrendszeren keresztül mentünk, ahonnan hallottuk, hogy kiabálnak utánunk. Egy létrához értünk.
- Menj előre! - utasított Chen. Sietve indultam felfelé, de le-le pillantgattam, hogy megmenőm követ-e. Mikor a felszínre értünk, kérdőn néztem a srácra. És most? Kitalálhatta mire gondolok, mert intett, hogy kövessem. Most láttam először milyen helyen vagyok. Az egész egy kietlen síkság. Sehol egy fa, egy bokor, csak sziklák, kövek. Azt tudtam, hogy a pegazusok őrületes sebességgel képesek repülni, na de ne mondja nekem senki, hogy komolyan ennyire távol repítettek engem hazulról! Chen egy nagy szikla mögé bújt és behúzott engem is.
- Mit kerestek itt? - kérdeztem.
- Figyelj! Elmondom mi történt! De nem szabad közbevágnod, mert minden másodperc számít! Felfogtad? - nagyot nyelve bólintottam. Éreztem, hogy valami borzalmasat fogok hallani.
- A vihar után, Luhan hazatért, de megéreztük rajta a szagod. Az apja nagyon dühös lett rá és bezáratta. Hallottam, hogy kiabál vele és olyanokat mond neki, mint: "Egy közönséges katonával? Szégyene vagy a családunknak!" és hasonlókat. Én akkor még nem tudtam mi történt, ezért megkerestem a bizalmasát, hogy valamennyire képben legyek. Xiumin elmondta, hogy mi történt és, hogy Luhan szövetséget kötött veled. Azt mondta, hogy hamarosan őt is bezárják és ki fogják vallatni, ezért gyorsan keresselek meg és hozzalak vissza! Értsd meg! Szükség van rád! Ha nem érünk vissza időben, Luhant és Xiumint is kivégzik!
- A saját apja? - döbbentem le. Bár ha jobban belegondolunk, talán az enyém is képes lenne megölni engem...
- Az apja utálja Luhant! Nem is őt akarja utódjának, hanem valaki mást! De még nincs konkrét örökös, szóval... Meg kell ölnünk őt! A legjobb viszont az lenne, ha te tennéd! Érted? Nem hagyhatjuk Luhant meghalni! - Chen kétségbeesetten nézett rám.
- De, hogy menjünk vissza? - kérdeztem. Közvetlenül a kérdésem után, egy nagyon magas srác szállt le mellém.
- Tao? - kérdezte.
- Még lent! - válaszolta Chen. - Menj vissza érte! Én Sehunnal megyek. - a magas fiú bólintott, majd elindult Taohoz.
- Xiumin mondta, hogy a szelet kaptad erőnek! Használd! Én mutatom az utat! - bólintottam. Felálltam, kicsit eltartottam a kezeim, mire szél kerekedett, mely egyre erősebb és erősebb lett, majd felkapott minket Chennel és felemelkedtünk. A fiú vezetésével, gyorsan haladtunk. Miközben siettünk a falkájukhoz, muszáj volt rákérdeznem.
- Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? - Chen rám pillantott.
- Van egy barátom, aki ismeri a helyet! - felelte.
- És Tao? Azt hittem utál!
- Utál is! De Luhant szereti. Ráadásul... Ő az egyetlen aki visszaadhatja az erejét és Luhan nem veti el a gondolatot. - bólintottam. Egyértelművé vált számomra, hogy Luhan hatalmas befolyással bír. Nem csoda, hogy az első pillanattól kezdve képtelen voltam bántani, sőt, engedelmeskedtem neki! Ő mindenkire nagy hatással van, még az apjára is, csak ő ezt ellenségesen fogja fel. Luhan tényleg képes lenne békét teremteni, pusztán azzal, hogy él! A falkájában sikerült elérnie, hogy Tao az életét kockáztassa értem. Luhannak élnie kell! Különben kitör a háború...
- Úristen! - Chen kiáltására lettem figyelmes. Mikor lenéztem, teljesen kétségbeestem a látványtól. Hát nem tököltek sokáig! Luhant és Xiumint láttam egy emelvényen, a szemük be volt kötve, hogy semmit se lássanak. Nagy tömeg állt körülöttük, az emelvényen pedig a két fiún kívül egy férfi állt. Magas, erős, tipikus kétajtós szekrény. Mellette egy hóhér állt. Chen könnyes szemmel meredt rám. Gondolkodás nélkül kezdtem zuhanórepülésbe. Luhan mellett landoltam, mire a közönség döbbenten meredt rám. Luhan apja idegesen indult meg felénk. Láttam a szemében a gyűlöletet. Dühös lettem. Olyan széllökést küldtem felé, hogy hátraesett és a hóhéron landolt, de ezzel csak felhergeltem. Átváltozott és nekem ugrott. Megharapta a karom, vicsorgott... Chen egy ugrással termett mellettem és egy elektromos lökéssel tántorította el tőlem a férfit, majd karon ragadott és maga után kezdett húzni. Xiuminról és Luhanról idő közben lekerült a szemkötő és mellettünk rohantak tovább. Tudtuk, hogy követnek minket, így gondolkodás nélkül törtük át a falat és vetettük magunkat az erdőbe. Chent követtem, aki a folyóhoz vezetett minket, majd beugrott és farkassá válva küzdött az árral. Mindannyian utána mentünk és átvergődtünk a folyón. Bár rettenetesen fájt a hely, ahol Luhan apja megmart, nem foglalkoztam vele. Egyetlen dolog járt a fejemben, mégpedig, hogy Luhan biztonságban legyen. Miután átértünk, tovább loholtunk, míg egy fához nem értünk, melynek a törzsénél egy kis lyuk tátongott.
- Menjetek le! - utasított minket Chen. - Mi Xiuminnal kicsit tovább megyünk, hogy eltereljük azokat akik követnek! - bólintottam, majd Luhan után én is bemásztam a barlangszerű helyre. Emberré változtunk, hiszen elég hely volt odalent. Luhan felém fordult és a nyakamba ugrott. Kitört belőle a zokogás, majd a következő másodpercben ajkaimra mart. Úgy faltuk egymást, mintha ez lenne az utolsó amit tehetnénk. Bár, a körülményeket elnézve, ez akár így is lehet. Miután elváltunk, Luhan hozzám bújt.
- Szeretlek! - nagyot ütött a szívem. Szorosabban fontam karjaim a fiú köré és megpusziltam. Ezt most hallottam tőle először.
- Én is! Ugye jól vagy? - kérdeztem. Luhan kicsit elhúzódott tőlem.
- Xiumint megkínozták!
- Tényleg? - döbbentem le.
- Igen! Igaz, nem látszik, de megtették. Hallottam a kiabálását. - bólintott Luhan. - Figyelj rám! A falkád megindult az enyém ellen! - úgy éreztem le kell ülnöm.
- Hogy...?
- Igen! Hallottam, mikor az apám erről konzultált. Támadtok! Tennünk kell valamit!
- Igen, de mit? - kérdeztem. - Hányan vagyunk százak ellen? Négyen? - Luhan megrázta a fejét.
- Ismerem a falkám! Tudom, hogy sokan mellénk állnának! Csak megfelelő hang kell hozzá! Viszont meg kell kérdeznem... Tőletek, van aki tudott rólunk Jonginon kívül? - kérdezte Luhan.
- Nem. - feleltem. Tudom mire gondolnak. De Nem éreztem úgy, hogy Chanyeol és Baekhyun veszélyben lennének miattam. Ha mindenkit kivallatnának akikkel jóban voltam, az a falkán belül nem vetne jó fényt az őrmesterékre és azt ők sem akarják.
- Ki kell hozni tőletek! - magyarázta Luhan. - Valószínűleg már belefogtak a vallatásába és ha jó barátod, inkább meghal, minthogy neked bajod essen. - hirtelen elkapott a hányinger. Elképzeltem, hogy Jongin ott fekszik a tömlöcben, miközben különböző eszközökkel próbálják szóra bírni.
- Ma este... Ki kell hoznunk onnan! - hamarosan Chen és Xiumin is visszatért, majd legnagyobb meglepetésemre, a magas srác, akiről később kiderült, hogy Krisnek hívják és Tao is hozzánk jöttek.
- Hogy vagytok? - kérdezte Tao. Furcsa volt, hogy aggódást mutatott. Eddig csak a kegyetlen énjét láttam.
- Sehun és Xiumin megsérült! - felelte Luhan.
- És te? - meredt rá Kris.
- Miattam ne aggódj! - legyintett a fiú. Kris a zsebéből egy fertőtlenítőt és gézt vett elő, majd nagyjából leápolt engem is és Xiumint is.
- Figyeljetek srácok! Ha jól tudom, az igazi összecsapás, csak holnap este lesz, addig még csak felállnak a seregek. Sehunéknál van pár srác, akiket mindenképpen ki kell mentenünk, különben meghalnak! Mivel nem ismerem ott a járást, azt mondom, Tao és Chen menjen Sehunnal és ha lehet, próbáljanak mellénk állítani embereket. Nem tudom, hogy, csak próbáljátok! Kris és Xiumin, ti velem jöttök és megpróbáljuk megfékezni apámat! Ő az egyetlen akadályunk! - osztotta ki a feladatokat Luhan.
- Na és Sehunék falkavezére? - kérdezte Kris.
- Életben hagyta Sehunt! Nekem ez épp elég! Nem hiszem, hogy annyira háborúzni akar, inkább csak kötelességből teszi! Legalábbis én így látom! Szóval vele meg lehet oldani a dolgokat diplomatikusan is! - bólintottunk. Reménykedtem benne, hogy igaza van. Úgy éreztem, mintha pengeélen táncolnánk, a penge pedig az idő volt.