17. Szövetség - Te nem lehetsz a fiam!

Sehun:
- Mit parázol? - kérdezte Jongin másnap reggel.
- Ennyire látszik? - kérdeztem. Jongin bólintott.
- Úgy festesz, mint aki be van szarva! Minden rendben? - beharaptam az ajkaim és megráztam a fejem.
- Rossz érzésem van!
- Yong miatt? - bólintottam.
- Van egy sejtésem miért jöhet... Szövetségest keres, ha nem is magának, de valakinek.
- Na és aztán? Miért olyan baj ez? - értetlenkedett Jongin.
- Csak... Félek, hogy esetleg engem választ. Lehet egoista gondolat, de tényleg tartok ettől!
- És mi van akkor... - Jongin elhallgatott, mikor ránéztem. - Mondd, hogy nem voltál olyan hülye! - kapta a kezét a szája elé. A földre pillantottam.
- Ó anyám! Ez nagyon gáz! - fogta a fejét Jongin. - Te önkéntesen rohansz a vesztedbe!
- Tudom! - feleltem. - Szerinted mit tegyek most? - kérdeztem.
- Hát... Reménykedj, hogy ne legyen igazad! - meredt rám Jongin.
A reggeli után, amiből én alig ettem, átöltöztünk és nekikezdtünk az edzésnek. Yong ott állt az őrmester mellett és minket figyelt. Nagyon kellemetlen volt. Az pedig csak tetézte a dolgot, hogy az őrmester folyton körülöttem ólálkodott és sokszor nagyon halkan, hogy csak én halljam, instrukciókkal bombázott meg. Elég zavaró volt.
Olyan dél körül kezdtük el a párbajozást. Mindenki párba lett beosztva és a győztesek egymással harcoltak, a végén pedig lett egy győztes. Én viszonylag hamar lerendeztem Baekhyunt, aki totál nem tudott koncentrálni, majd Jongint és végül Chanyeolt. Aztán csak azt vettem észre, hogy egyetlen ellenfelem sem maradt. Az őrmesterre pillantottam, aki elégedetten nézett rám, majd Yong felé fordult, aki meredten nézett rám, végül mosolyogva fordult el és távozott. Úgy éreztem nagy bajban vagyok...
- Gratulálok Sehun! - lépett hozzám az őrmester.
- Köszönöm! - feleltem érzelemmentesen. Az őrmester megragadta a karom és kicsit odébb húzott a többiektől.
- Este beszélnem kell veled vacsora előtt! Addig pihenjétek ki magatokat! - bólintottam és egy hatalmas görccsel a gyomromban, visszamentem a többiekhez.
- Mit mondott? - kérdezte Jongin.
- Azt, hogy beszélni akar velem vacsora előtt. Komolyan remélem, hogy meg akar büntetni! - sóhajtottam fel. A többiekkel a zuhanyzókhoz rohantunk és villámgyorsan letusoltunk. Én megpróbáltam a lehető legeldugottabb helyen letusolni. Megvártam míg a többiek elkészülnek, majd mikor kevesebben lettek, kiléptem a fülkéből és megtörülköztem. Gyorsan átöltöztem, majd visszamentem az alvóhelyiségbe, hogy pihenjek egy kicsit. Legalábbis a terv ez volt, de folyton valami kellemetlen érzés motoszkált bennem és csak forgolódtam.
- Sehun! - egy éles hang hasított a levegőbe. Feltápászkodtam és megindultam az őrmester felé. Elindult előttem. Követtem folyosókon át, majd egy ajtónál megállt, benyitott és belépett. Én követtem. Körbepillantottam. A helyiség nem volt túl nagy, de nagyon rendszerezett volt minden. Mappák és dokumentumok a polcokon, kitüntetések, képek a falakon... Kellemes, meleg illat áradt bentről.
- Ülj le Sehun! - mutatott az íróasztala előtti székre. Én leültem, majd az őrmester is helyet foglalt velem szemben. Kihúzta az asztala egyik fiókját és egy mappát vett elő.
A fotóm volt rajta és a nevem. Ott virított hatalmas, fekete betűkkel: Oh Se Hun.
- Tudod miért vagy itt? - kérdezte az őrmester, miközben kinyitotta a mappát.
- Meg akar büntetni? - kérdeztem rá. Legnagyobb meglepetésemre az őrmester felnevetett.
- Nem! Kivételesen nem. Viszont, ha már itt tartunk, remélem tanultál a múltkori esetből!
- Hogyne! - húztam el a szám.
- Szóval, visszatérve... Az ittlétedről... Az a megtiszteltetés ért minket, hogy Yong megfigyelte az edzésünket... Illetve, téged! - összeszorult a gyomrom.
- Engem?
- Téged! Tudod, akár hiszed, akár nem, nagy népszerűségnek örvendsz! A teljesítményed messze felülmúlja a többiekét. Hihetetlenül tehetséges vagy, bár van még hová fejlődni, viszont ha így haladsz, te leszel a legjobb katona! - magyarázta az őrmester. Úgy éreztem mindjárt elájulok. Lassan minden reményem elszállt.
- Tehát... Yong fülébe is eljutott a tehetséged és, mint tudod, ő az egyik legnemesebb vérfarkas családjába tartozik. Szóval úgy döntött, hogy a fiának kell egy testőr, így arra jutott, hogy megnézi az edzést és megbizonyosodik róla, hogy valóban olyan jó vagy, mint amilyennek a híresztelések elmondják! Ezért jött ma! És tetszettél neki! Hamarosan fel fog kérni, hogy légy a fia szövetségese! - úgy éreztem, hogy forog velem a világ. Csak meredtem az őrmesterre és nem tudtam, hogy kínomban sírjak, vagy nevessek.
- Én... Ez nem lehet... - nyögtem ki. Az őrmester úgy meredt rám, mintha rosszul hallotta volna.
- Hogy mondod?
- Sajnálom, de ezt el kell utasítanom! - ismételtem magam kicsit határozottabban.
- Sehun! Te szándékosan akarsz felhúzni? - éreztem, hogy a levegő egyre feszültebb lesz. Az őrmester nagyon dühösnek tűnt.
- Sajnálom, de nem fogadhatom el az ajánlatot! - néztem határozottan az őrmesterre, aki a következő pillanatban áthajolt az asztal felett, lekevert egy pofont, majd megragadta a pólómat a nyakánál és rángatni kezdte.
- Na idefigyelj! - sziszegte. - Mások örülnének, ha olyan kiváltságban lenne részük, mint neked! Szóval kurvára boldognak kellene lenned! Senkit sem érdekel, hogy mit akarsz! El fogod fogadni az ajánlatot, sőt mi több, repesni fogsz az örömtől! Világos voltam? - nyeltem egyet és bólintottam. Az őrmester elengedett, én pedig szédelegve mentem vissza a többiekhez.
- Jó ég! Teljesen el vagy sápadva! - futott hozzám Jongin.
- Yong... A fiának akar szövetségesnek... - mondtam, de hangom mintha a távolban elveszett volna.
- Most mit fogsz tenni? - kérdezte Jongin.
- Fogalmam sincs... De ha ez kiderül, engem megölnek! - néztem Jongin szemeibe, aki nagyon megijedt.
- Jól benne vagy a szarban! - állapította meg. Sóhajtva bólintottam. Tényleg nagyon benne voltam...
Nem kellett sokáig várnom. Másnap Yong és a fia Dong jelentek meg a táborban és felkértek, hogy legyek testőr. Borzasztó volt igent mondani nekik, de meg kellett tennem, ezzel is elodázva azt, hogy megöljenek. A hétvégére hazaengedtek, hogy felkészülhessek a ceremóniára, ami valamikor hét közepén lesz. Otthon anya és apa büszkén néztek rám, nekem meg felfordult a gyomrom. Ha megtudják ezt az egészet, ki fognak tagadni, ebben biztos voltam. Ledőltem az ágyamra és a plafont bámultam. Meg akartam szökni, de nem tehettem. Mindenhol őrök ólálkodtak, ráadásul engem most nagyobb figyelem övezett, mint azt valaha is akartam volna.
A következő napok, nagy sürgéssel-forgással teltek. Anya előszedte az ünneplőm, átmosta, átvasalta, levágta a hajam, apa instrukciókkal bombázott és segített megszervezni a ceremóniát. Egyedül Jongin tudta, hogy nem a jóleső izgalom miatt nem vagyok képes enni, vagy aludni. Tudtam, hogy minden egyes nap, a lebukásomat hozza előrébb.
- Elérkezett a nagy nap! - lépett apa a szobámba, arcán üdvözült mosollyal.
- Tudom... - feleltem alig hallhatóan.
- Tudom ám, hogy izgatott vagy, de ne aggódj, minden rendben lesz! - veregetett vállon apám. Aha, na persze! De csak hümmögtem. A ceremóniát a tábor egy dísztermében fogjuk megtartani. Minden csodálatosan volt feldíszítve, minden csillogott-villogott. Kezdtem rosszul lenni.
- Na Sehun? Hogy vagy? - lépett hozzám az őrmester. Felé fordultam.
- Nem túl jól! - feleltem.
- Akkor erőltesd meg magad és mosolyogj! - vágott hátba. Nagyon nem akartam itt lenni. Az egészet olyan gyorsan szervezték meg, ahogyan csak tudták, így még tervet sem tudtam kieszelni, hogy mégis, hogy lépjek meg. Ütött az óra. Este kilenc! Konstatáltam. Elkezdődött a ceremónia. Mindenki aki ott volt, vagyis az edzőtársaim, szüleim, az őrmester, a szüleim barátai... Yong és Dong családja, barátai... Sokan voltunk. Rengetegen. A kör alakú terem közepén, egy hatalmas üst állt, ami lángolt. Zölden. Yong egy rövid beszéddel köszöntötte a jelenlévőket, majd vázolta a helyzetet. Én alig akartam meghallani, annyira szédelegtem.
- Oh Se Hun! - megindultam előre és megálltam Yong mellett. Mindenki tapsolt. A nézőtérre pillantottam. Jongin kétségbeesetten nézett rám.
- Sung Dong Dae! - ekkor a fiú is fellépett. Körülbelül velem lehetett egyidős, jó kiállású, helyes srác volt.
- Most kérlek benneteket, véretekkel pecsételjétek meg a szövetséget! - utasított minket Yong ünnepélyes hangon. Dong és az én kezembe is egy arany markolatú kést adtak és a kis fatálkák fölé kellett helyezni a csuklónkat, melyek egy asztalkán álltak, közvetlenül a magasra helyezett üst előtt. Megremegett a kezem. Dong bólintott. Egyszerre mélyesztettük bőrünkbe a kést. A vöröslő vérem belecsöpögött a főzetbe...
Égő fájdalmat éreztem a vállamnál. Az üst tüze zöldről, fenyegető feketévé vált, ahogy a főzetek is, majd a fekete lángok, kirajzolták Luhan jelét a közönségnek. Mindenki zavartan nézett össze, kisebb káosz alakult ki.
- Ez meg mi? - kérdezte Yong. Én csak álltam, meredtem magam elé. Láttam, hogy Jongin megindul felém, de valaki elkapta a karom és erősen kiráncigált a díszteremből. Az ajtó becsapódott mögöttem. Apámra néztem, aki a dühtől lángoló arccal meredt rám.
- Ezzel most mindent elszúrtál! - üvöltött rám. - Ki az? Kivel kötöttél szövetséget? - megragadta az ingem gallérját, a falhoz nyomott és megrázott. Nem feleltem. Ismét nyílt az ajtó és az őrmester lépett be hozzánk.
- Luhané! - hangja fűrészelte a levegőt. - A Hegy farkasainak vezérének a fiáé. - apám döbbenten meredt rám.
- Soha többé nem akarlak látni! Te nem lehetsz a fiam! - nagyot nyeltem. Apám kitagadott.