My psychiatrist 10

Reggel mikor keltem, Lay nem volt mellettem. Kimásztam az ágyból és lecammogtam a lépcsőn. Yixing már a konyhában ült és kávét kortyolgatott.

- Jó reggelt! - vigyorgott rám. Nagyon megijedtem.

- Mi bajod? - kérdezte értetlenül.

- Soha nem láttalak mosolyogni! - közöltem vele a tényeket. Lay vállat vont. Hirtelen, egy harmadik alak lépett a konyhába és mosolyogva köszönt nekünk.

- Szép a nyakad! - tette hozzá Joonyoung, majd leült az asztalhoz. Égő fejjel telepedtem le én is és kitöltöttem egy bögre kávét. Mit fog szólni Sehun, ha ezt meglátja? Így is ideges! Nagyot sóhajtottam, mire Lay rám nézett.

- Min agyalsz? - kérdezte.

- Sehunon. Tegnap felhívott.

- És? Mi volt? - kérdezte Lay érdeklődve. Elmeséltem neki, hogy kicsit összevesztünk, mire elmosolyodott picit.

- Érdekes. - mondott csak ennyit. Nem értettem.

- Mi?

- Majd meglátod! - itta meg a kávéját. Összezavarodva reggeliztem tovább és miután befejeztük, összepakoltunk és elköszöntünk a házigazdától. Mielőtt tényleg elindultunk volna, még utánunk kiáltott.

- Várjatok kicsit! - rohant hozzánk. Egy borítékot tartott a kezében, amit átadott Yixingnek.

- Kérlek, add oda Suhonak! - Lay bólintott, majd elrakta a levelet és végleg elindultunk haza. Az út alatt, nem sokat beszéltünk. Nem tudtam mit mondhatnék. Mikor megérkeztünk, elköszöntünk egymástól és hazamentem. A lakásban csend fogadott. Sóhajtva mentem a nappaliba, de megbántam. Sehun ott ült a fotelban és engem bámult. Viszont olyan ijesztően meredt rám, hogy még a cuccom is elejtettem.
- Szi... Szia! - köszöntem akadozva. Sehun nem válaszolt, csak közelebb jött. Szemügyre vett, majd gúnyos hangon megszólalt.
- Tudod hyung, azért ezt nem gondoltam volna! Ágyba bújni Yixingel... Nem semmi! - még tapsolt is hozzá. Engem eleve felbasz, ha ilyen hangsúlyt vesz fel velem szemben, de hogy ezt még meg is tapsolja... Betelt a pohár.
- Mi közöd hozzá? - kérdeztem dühösen. Sehun elcsodálkozott a reakción.
- Nekem semmi! Azt csinálsz, amit akarsz! - vont vállat.

- Akkor kérlek, ne kommentáld minden húzásom! Tegnap is veszekedtünk, az nem volt elég? Semmi közöd hozzá, hogy kivel fekszem össze és mikor! Én talán faggattalak, mikor végigmentél a fél gimin? - láttam Sehunon, hogy kezd dühbe gurulni.
- De itt most nem rólam van szó, hanem rólad! Szerinted mit fog szólni Suho, ha megtudja? - emelte meg a hangját.
- Nem kell tudnia róla! Különben is, Lay az orvosa, aki azt csinál szabadidejében, amit akar! - kiabáltam én is.
- Hogy... Lay? Már becézed is? - azt hiszem, itt szakadt el nála a cérna. - Tudod mit? Menj a picsába! Csinálj amit akarsz! Leszarom! - kiviharzott a házból és dühösen bevágta az ajtót. Lerogytam a földre és elkezdtem sírni. Most mi baja volt?

A nap további részében, nem találkoztam Sehunnal. Sőt, még este sem. Csak éjszaka, akkor is részeg volt.
- Jó ég, Sehun! Veled meg mi történt? - kérdeztem döbbenten. - Úgy festesz, mint akit agyonvertek. - Sehun betámolygott a nappaliba és ledobta magát a kanapéba.
- Ugyan hyung! Gyere igyál te is! - legyintett és felém nyújtotta az üveget. Fintorogva vettem el tőle és tettem a dohányzóasztalra.
- Miért csinálod ezt? - sóhajtottam. Sehun rám nézett.
- Mert hülye vagy!
- Hogy mi? - kezdtem megint dühös lenni, de tartottam magam.
- Hülye vagy, mert nem veszed észre...
- Mit? - kérdezte, mikor megakadt a mondandóban.
- Hát, hogy...
- Hogy? - hajoltam közelebb.
- Hogy szeretlek! - vigyorodott el. Elkapta a tarkóm és lehúzott magához. Száját az enyémnek nyomta és hevesen falni kezdte ajkaim. Ledermedtem. Ez... Most... MI A HALÁL!?!?!?! Mikor elváltunk, Sehun lehunyta a szemeit és bealudt, de bennem vert az ütő, majd kiszakadt bordáim közül. Lerogytam a földre és percekig meredtem magam elé. Nem értettem semmit. Bementem a hálóba és lefeküdtem aludni. Bár a fél éjszakát azzal töltöttem, hogy agyaltam, valamennyit sikerült aludnom is. Mikor másnap felkeltem, Sehun még a kanapén feküdt, de már nem aludt.
- Jó reggelt! - köszönt rám.
- Neked is! Jobban vagy? - kérdeztem.
- Hogy érted?
- Hát... Tegnap nagyon be voltál rúgva. - magyaráztam.
- Miért? Mit csináltam? - döbbent meg. Elvörösödtem az emlékképre.
- Semmit. - lehajtottam a fejem és a konyhába vonultam. Elkezdtem reggelit készíteni.
- Mit csináltam? - Sehun utánam jött és kétségbeesetten nézett rám.
- Nem lényeges! - legyintettem.

- Hyung, látom, hogy van valami! Mi az? - kérdezte, nekipasszírozva a falnak. Már éppen elmondtam volna, mikor megszólalt a mobilom. Sehun elvette a pultról és megnézte.
- Lay az! - arcvonásai megkeményedtek.
- Akkor talán add ide! - Sehun a kezembe nyomta a mobilt és a szobájába robogott. Értetlenül néztem utána, majd felvettem a telefonom.
- Szia! Csak azért hívlak, hogy szóljak, én vertem meg Sehunt! - leesett az állam.
- Mi? De miért? - kérdeztem döbbenten.
- Mert rohadt későn, felverve az egész házat, érkezett meg és nekem esett. Gondoltam, megvédem magam.
- Jó, ezt még megbeszéljük! - tettem le a mobilt, majd Sehun után rohantam. Kopogás nélkül rongyoltam a szobájába.
- Neked elment az eszed? - kiabáltam rá. Sehun meglepetten pillantott fel rám.
- Miért mentél neki Laynek?
- Mert egy pöcs! - válaszolta.
- Miért? Mert lefeküdt velem? - nagyon dühös voltam. Olyannyira, hogy nem figyeltem mit mondok.
- Tudod mit Sehun? Akkor Suhoval se beszélj többet!
- Miért?
- Mert vele is lefeküdtem! - kiabáltam. Sehun döbbenten meredt rám.
- Hogy, mi? - kérdezte halkan, totál lesokkolva.
- Igen! Lefeküdtem vele! - mikor a szemeibe néztem, megbántam, hogy elmondtam neki. Annyi fájdalom és keserűség tükröződött íriszeiből, hogy azt hittem, elsírja magát.
- Menj ki Luhan! - kérte halkan. Nem szóltam, de elhagytam a szobáját. Ezt nem kellett volna! Állapítottam meg. Szomorúan mentem a szobámba és magamra csuktam az ajtót.
Még az időjárás is a hangulatunkhoz változott. Estefelé ugyanis, elkezdett szakadni az eső. Dörgött, villámlott. A szél süvített odakint. Bebújtam a takaróm alá és kinéztem az ablakon. Az üveget, meg-meg ütötte a ház mellett álló fa ága, amely halk koccanást hallatott. Felsóhajtottam. Ahogy az ágyban feküdtem, lassan elbóbiskoltam. Pilláim nehézzé váltak és lecsukódtak a szemeim.

Mi van már? Álmosan pislogtam. Valaki kopogtatott az ajtómon, ezzel felébresztve álmomból.
- Mi az? - kérdeztem nyűgösen. Hallottam, hogy nyílik a szobám ajtaja és valaki belép.
- Luhan! - halk suttogás hasított a levegőbe. Nem emeltem föl a fejem. Tudtam, hogy ki az.
- Hm?
- Félek! - rég hallottam már ezt! - Aludhatok veled? - ekkor már ránéztem és ugyanazt az ijedt kisfiú tekintetet láttam, mint amikor még nagyon kicsik voltunk. Bólintottam és arrébb csúsztam az ágyban. Sehun bemászott mellém és magára húzta a takarót. Nem fordultam felé, tovább néztem a kopogó esőcseppeket, melyeket a szél sodort az ablakomra.
- Régen mindig átöleltél! - súgta nekem Sehun.
- Régen kicsi voltál! Már nem vagy az! - mondtam monoton hangon. Éreztem, hogy Sehun közelebb kúszik.
- Attól még szükségem van az érintésedre! - búgta fülembe. Fejét az enyémre hajtotta és átölelt. Mintha én lettem volna, aki fél a viharoktól és meg kell nyugtatni.
- Ne haragudj! - szólalt meg hirtelen. - Csak annyira mérges voltam.
- Miért? - tettem fel, a számomra legfontosabb kérdést.
- Nem tudom. Egyszerűen csak idegesít a tudat, hogy mással vagy együtt, nem pedig... - elhallgatott. Ez volt az a pont, mikor megfordultam, hogy szembe lehessek vele. Íriszeibe bámultam és megkérdeztem.
- Kivel? - egy ideig hallgatott, majd megadta a választ.
- Velem!