23. Game in the hospital

No, hát mielőtt elkezdenénk, szeretném elmondani, hogy elértük a 100.000 megtekintést! :D Nagyon hálás vagyok érte és nagyon örülök a fejemnek! :D Repes a kicsi szívem! Kellemes olvasást! ^^

Jongin:

Pár nappal a temetés után, Kris is nagyjából jó lélekállapotban ült az íróasztala mögé és megszervezett egy jó kis felderítést. Egyszerre indított több csapatot. Sehunékat visszaküldte a csatornába, egy lánycsapatot pedig valamelyik épületbe.
- A szabályok! - lépett elém Dyo. - Maradj a közelemben, nem hangoskodsz, figyelsz a lábad elé és én vagyok a vezető, így bármit mondok, az szent és sérthetetlen! Világos? - meredt rám szigorúan. Bólintottam.
- Remek! Menjünk! - idő közben Hyoyeon is megérkezett, így hármasban indultunk az A épület felé. Odakint köd volt. Megpróbáltam Dyo mögött maradni és nem elveszni, de csak nehezen sikerült. Alig láttam valamit. Mikor megérkeztünk, Dyo füléhez hajoltam és belesúgtam.
- Mit is keresünk pontosan? - kérdeztem.
- Semmit!
- Akkor minek jöttünk ide? - kérdeztem.
- Gyilkolni! - felelte Dyo.
- Mit? - döbbentem le.
- Bármit ami él és mozog! - hirtelen megálltam, ennek pedig az lett a következménye, hogy Hyoyeon belém ütközött. - Neked meg mi bajod? - kérdezte Dyo.
- Én... Én nem... - a fiú értetlenül meredt rám.
- Mit nem? - meredt rám szigorúan. - Mi bajod?
- Én nem tudok ölni! - mondtam ki.
- Hogy mi?! - kiáltott fel Dyo. - És csak most szólsz?
- Nem tudtam, hogy ölnöm is kell! - feleltem.
- Miért? Mit gondoltál? Pókerezni megyünk? - cseszett le az idősebb. - Már nem fordulhatunk vissza! Szóval szedd össze magad! - ennyit mondott, majd benyitott az ajtón.
- Ne aggódj! Majd megpróbállak fedezni! - kacsintott rám Hyoyeon. Bólintottam, majd szorosan Dyo mögött haladva, beléptem az épületbe. Odabenn dögszag terjengett, lánccsörgést hallottunk és kiabálásokat. Körbenéztem. Sehol senki. Akkor honnan jön a zaj? Mintha csak meghallotta volna a gondolataim, Dyo felém fordult.
- Alattunk vannak a betegek. Pár kiszabadult, de azok olyanok mint egy macska. Vigyázni kell velük. Gyorsak, halkak és könnyen ölnek! - nagyot nyelve bólintottam. A szívem a torkomban dobogott. Úgy éreztem, hogy bedobtak a mély vízbe, ráadásul nem adtak mentőmellényt. Ahogy a folyosón haladtunk, úgy éreztem, valami figyel minket.
- Dyo! - súgtam, de nem reagált. - Dyo! - próbálkoztam ismét, de megint semmi. - Dyo! - mondtam hangosabban, mire idegesen fordult felém.
- Mi van? - hirtelen kinyílt két ajtó, egy mögöttünk és egy előttünk, majd őrjöngő betegek vettek körbe minket. Egyszerre rántottunk bicskát, tőrt, kést, kinek mi volt és közelebb húzódtunk egymáshoz.
- Mi a terv? - kérdeztem.
- Én lecsapom a közelebbiket, Hyoyeon fedez, te meg próbálj meg nem meghalni! - felelte Dyo, majd nekiment a hozzá legközelebb eső betegnek. Hyoyeon megpróbálta fedezni, de a betegek túlerőben voltak. Nem tehettem mást. Be kellett szállnom a mészárlásba.

Rászorítottam a késre és nagy levegőt vettem. Dyora esett a pillantásom. Már meg is sebezték, nem is egy helyen, de őt nem érdekelte, harcolt tovább. Ekkor vettem észre, hogy az egyik beteg odalép a sráchoz és le akarja ütni egy hosszú, vascsővel. Az adrenalin elöntötte az egész testem. Idegesen léptem oda és mielőtt bármit tehetett volna, elvágtam a torkát. A beteg hanyatt vágódott, mire Dyo rám pillantott. A szemeibe néztem és elmosolyodtam. Ő nem reagált, hanem elfordult és megragadta Hyoyeon kezét.
- Futás! - sikerült utat törnünk és mindenféle gondolkodás nélkül rohantunk fel a lépcsőn és nyitottunk az egyik szobába, de majdnem megjártuk. Nem volt padló, helyette egy mély lyuk tátongott előttünk, ahová, ha beesünk, a nyakunkat szegjük.
- És most? - kérdezte Hyoyeon. Kénytelen leszünk a szélén menni! - magyarázta Dyo. A fal szélén, szerencsére volt némi padlómaradvány, ahol lehetett menni, de csak nagyon a falnak lapulva. Dyo volt az első, aztán Hyoyeon és végül én. Nagyon lassan haladtunk, közben azért imádkoztam, nehogy leszakadjunk. Mikor Dyo végre átért a terem túloldalára, ahol megmaradt a padló, kezdtem örülni, de túl korán ittam a medve bőrére. Amikor Hyoyeon akart ugrani, hirtelen leszakadt alatta a talaj. Épp sikerült elkapnom a csuklóját, viszont így én is kibillentem az egyensúlyomból és majdnem leestem.
- Jól vagytok? - hallottuk Dyo kiáltását.
- Nem egészen! Valahogy át kéne dobni Hyoyeont a túloldalra! - feleltem. Mondani könnyebb volt, mint megcsinálni. Ahhoz ugyanis, hogy ez menjen, egy hatalmasat kellett volna lendítenem a lányon, ami ment is volna, de akkor én lezuhanok.
- Hyung! Csinálj valamit! Nem bírom sokáig tartani! - kiáltottam át.
- Egy pillanat! - odapillantottam Dyora, aki a táskájában turkált és egy hosszú kötelet húzott elő. Csomót kötött a végére, majd előre dobta.
- Hyoyeon! Kapd el! - a lány kinyúlt érte és megragadta a kötelet. - Add át Jondinnak! - Hyoyeon feladta nekem. - Jongin! Figyelj rám! Olyan erősen kell tartanod, amilyen erősen csak tudod, hogy Hyoyeon átmászhasson rajta! - a lány riadtan nézett rám.
- Menni fog? - kérdezte, ijedten meredve a szemeimbe. Erősen a kötélre szorítottam.
- Megtartalak! - a lány elmosolyodott, majd rácsimpaszkodott a kötélre és átcsúszott rajta Dyohoz, aki a másik végét tartotta. Tekintetemmel végigkövettem a lány mozdulatait. Mikor átért, Dyo segített neki talajt érni, majd mindketten erősen tartották a kötelet.
- Jongin! Nagyon meg kell bíznod bennünk a következő mutatványhoz! - kiáltotta hyung.
- Miért? - kérdeztem.
- Fogd erősen a kötelet és engedd el a padkát!
- Hogy mi? - kiáltottam ijedten.
- Bízz bennünk! Megtartunk! Csak csináld! - nagy levegőt vettem és behunytam a szemeim. Nem akarom tudni, hogy mi lesz velem! Gondoltam, majd eleresztettem a padkát. Éreztem, hogy egyre lejjebb és lejjebb esem. A gyomrom a torkomba kúszott és mikor már azt hittem, hogy végem, hirtelen elakadtam. Mivel erősen tartottam a kötelet, nem zuhantam a végtelenbe, bár a kezemet kidörzsölte a durva anyag.
- Megvagy? - kérdezte Hyoyeon.
- Igen! - feleltem. Éreztem, hogy elkezdtek felfelé húzni, majd felsegítettek.
- Kösz! - fújtam ki magam.
- Természetes! - vont vállat Dyo, majd eltette a kötelet. - Na, induljunk!
- Merre? - kérdezte Hyoyeon. Hyung ránézett.
- Én azt javasolom, hogy menjünk minél lejjebb és legyünk távol a betegektől... Legalábbis próbálkozzunk! - a lehető legnagyobb csendben indultunk neki a folyosóknak és a lépcsőknek. Ahogy haladtunk az alagsor irányába, a láncok csörgése és a kiabálások egyre csak erősödtek.
- Hyung, nem azt mondtad, hogy megpróbálunk távol maradni a betegektől? - kérdeztem, mivel igencsak be voltam fosva.
- Valamit meg akarok nézni és ahhoz le kell mennünk! Ne félj! Itt vagyunk! - veregette meg a vállam. Ezen meglepődtem. Egyszerre volt furcsa és megnyugtató. Nagy levegőt vettem és követtem őt a sötétbe.
Az alagsor valami hihetetlen nyomasztó volt. Cellák sora, vér és dögszag, láncok csörgése, nyögések és kiáltások, mindez pedig sötétséggel koronázva. Hyoyeon reszketve húzódott közelebb hozzánk.
- Megvagy? - súgtam neki, mire bólintott.
- Ja... Mondjuk...
- Megjöttünk! - állt meg Dyo az egyik cella előtt. A rács mögött nem volt senki. Kérdőn néztünk össze a lánnyal. Egy üres cellába hozott minket? Minek? A választ akkor kaptuk meg, mikor hyung bement, eltolta az ágyat, ami alatt egy csapóajtó állt. A fiú felnyitotta, majd lemutatott.
- Menjetek! - előbb én mentem, majd Hyoyeon és végül Dyo, aki becsukta maga felett az ajtót. Ahogy leértem, tapogatóznom kellett, mert nem láttam semmit.
- Hyung! Hol vagyunk? - kérdeztem, mikor hallottam, hogy két társam is leért. Kis matatást hallottam, majd egy zseblámpa fénye égette ki a retinám.
- Majd meglátjátok! Kövessetek! - Dyo ment elöl, mi pedig Hyoyeonnal követtük. A folyosón penészszag terjengett. Mikor már egy jó negyedórája mentünk, kezdtem kételkedni abban, hogy Dyo tudja merre kell menni.
- Hyung! Mikor érünk már oda? - kérdeztem.
- Körülbelül most! - meredt rám az idősebb, majd a lámpa fényét egy vas ajtóra vezette. Lenyomta a kilincset, majd rányitott egy világos, fehér folyosóra.
- Hova jöttünk? - kérdeztem, de Dyo nem felelt. Csak ment előre.
- Hyung! - ragadtam meg a karját és visszafordítottam. - Mondj már valamit! Mi ez a hely? Honnan tudsz róla?
- Valamelyik nap az alaprajzokat nézegettem és észrevettem rajta ezt az útvonalat. Gondoltam nézzük meg, hisz nincs vesztenivalónk! - kirántotta a kezét az ujjaim közül, majd ismét elindult. Hyoyeonra néztem, aki vállat vont. Követtük Dyot. Ez a helyiség teljesen más volt mint a többi. Tiszta volt és világos. Néha egy-egy üvegajtó tűnt fel, mögöttük pedig asztalok.
- Mi ez a hely? - kérdeztem inkább csak magamtól. Hirtelen nyögésre lettünk figyelmesek. A hang irányába siettünk. Az egyik ilyen szobából jött. Benéztünk és egy idős férfit láttunk, ahogy egy széken ül, kezében egy pisztolyt tartva.
- Maga meg kicsoda? - kérdeztem. A férfi felnézett ránk.
- Öljétek meg! - mondta.
- Hogy micsoda? Kit és miért? - kérdezte Hyoyeon.
- A fiamat! Öljétek meg a fiamat, vagy ő öl meg titeket! Napról napra erősebb! Öljétek meg! - magyarázta nekünk. Úgy tűnt, magánkívül van.
- Ki a fia? - kérdezte Dyo.
- Keressétek az erőműben! Ott van! Ott él! Öljétek meg! - mielőtt bármit kérdezhettünk volna tőle, a pisztoly elejét a szájába tette és meghúzta a ravaszt. Hyoyeon sikoltott egyet, majd hozzám bújt. Dyo csak állt és meredt a férfira. Arcizmai nem rándultak, csak bámulta.
- Menjünk innen! - szólalt meg hirtelen, majd elindult kifelé.