22. Szövetség - Megvan az időpont!

Sehun:
Nem tudom mit beszéltek odabent, nem hallgatóztam, de mikor Luhan kijött az irodából, arca hófehér volt, mint aki a következő percben összeesik.
- Luhan, jól vagy? - kérdeztem ijedten. A fiú bólintott.
- Most visszahívjuk a falkákat, aztán beszélünk! - mondta kissé hűvösen, majd Chunghoval az oldalán elviharzottak. Én követtem őket, végig a nyomukban voltam. Felrohantak a tetőre, majd Chungho és Luhan farkassá változtak. Chungho hirtelen őrült vonyításba kezdett. Luhan egy ideig figyelte, majd becsatlakozott. Először nem értettem, de aztán rájöttem. Visszahívták a seregeiket. Csak hallgattam őket és a kapukat figyeltem. Hamarosan meg is jelentek az értetlen katonák, akik egyszerre voltak összezavarodva és megkönnyebbülve. Chungho és Luhan befejezték a vonyítást, majd emberré váltak és egymásra néztek. A falkavezér elmosolyodott, majd távozott. Luhanhoz szaladtam.

- Luhan, minden rendben? - kérdeztem, mire a fiú, fejét rázva válaszolt.
- Megegyeztünk Chunghoval. Volt egy feltétele annak, hogy visszahívja a csapatokat. - magyarázta elhaló hangon.
- És mi volt a feltétele? - kérdeztem félve. Luhan nyelt egyet, majd a szemeimbe meredt.
- Meg kell szakítanunk a szövetséget! - úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek.
- Ezt... Nem mondod komolyan... Ugye? - kérdeztem. Luhan lehajtotta a fejét.
- Annyira sajnálom! - sírta el magát. Nem akartam elhinni. Lerogytam a földre, úgy éreztem forog velem a világ.
A napok lassan vonszolták magukat. Luhannal jóformán alig találkoztam, mert folyamatosan Chunghoval tárgyalt. Bár szerencsére a két falka éppen elkerülte az összecsapást, halálesetek így is voltak. Luhan bizalmasa, Xiumin akkor vesztette életét, mikor Luhan apja megkínozta. Dyot, Jongin barátját pedig meggyilkolták, mikor minket segített át a falon. Jongin viszonylag gyorsan felépült testileg, de azóta nem önmaga, hogy elveszítette Dyo-t. Fel-alá járkál, nem beszél, olykor nyüszít. Miután eltemettük Kyungsoo-t, Jongin egy szó nélkül tűnt el és azóta nem találni. Valószínűleg már nem is fogjuk. Én teljesen befordultam emiatt. Jongin volt a legjobb barátom és elveszítettem. Chanyeol és Baekhyun ugyan nem békültek ki, de együtt próbáltak vigasztalni, ami nem ment nekik. Mivel a saját problémáikkal is alig bírtak el, nem tudtak teljesen rám összpontosítani, na nem mintha annyira akartam volna bárki társaságát is Luhanén kívül. Úgy éreztem, hogy egyedül ő tudná elfeledtetni velem a sok szörnyűséget, de ő annyira el volt foglalva, hogy hetekig nem láttam. Visszaadta Tao erejét, megpróbált beletanulni a falka irányításába, béketárgyalásokra járt Chunghoval... És viadalt szerveztek. Az utolsót, melynek keretei között meg kell ölnünk egymást. Én rettenetesen dühös és tehetetlen voltam emiatt. Bár az őrmester elmagyarázta, hogy erre azért van szükség, mert Luhan ezzel kell, hogy bizonyítsa, még erre is hajlandó, hogy a falkáját megvédje. Őket helyezi előtérbe, nem pedig engem. Ezt megértettem valahol, de fájt. Sokkal könnyebb lenne, ha nem lenne nemesi származású.
- Sehun! - lépett anya a szobámba, kezében egy tálcával. Elhúztam a szám. Az utóbbi időben semmi étvágyam sem volt és hiába raktak elém finomabbnál finomabb ételeket, csak fintorogtam és eltoltam a tányért.
- Nem kérek vacsorát! - jelentettem ki.
- Sehun enned kell valamit!
- Nem vagyok éhes! - nyögtem és a fejemre húztam a takarót. Hallottam, hogy anya mély lélegzetet vesz.
- Kisfiam, én megértem, hogy hiányzik Jongin és Luhan. Azt is megértem, hogy félsz a viadaltól, megértem, hogy borzalmas dolgokon mentél keresztül! Normális, ha most magad alatt vagy. De ha nem eszel, csak rosszabb lesz. Nem fognak javulni a dolgok ha koplalsz! - hallottam, hogy leteszi a tálcát az éjjeliszekrényre és leül az ágyam szélére. Apám nem tudja, hogy viselkedjen velem, így leginkább elvonul, ha én hazajövök. Szinte nem is beszélünk. Anya ellenben megpróbál javítani a kapcsolatunkon és ezért hálás vagyok neki, de akkor is fáj ami történt.
- Addig úgysem megyek el, míg legalább pár falatot nem ettél! - nagyot sóhajtottam és felültem az ágyban. Belekanalaztam a levesbe és kemény négy falat után arrébb toltam a tányért. A második fogásra rá sem néztem. Anya lemondóan sóhajtott, majd magamra hagyott a szobámban. A tálcát nem vitte ki, mondván, hátha megjön az étvágyam. A házra hamarosan síri csend telepedett. A tücskök zenéltek odakint, a csillagok fényesen világítottak. Összegömbölyödtem a takaróm alatt és próbáltam álmot erőltetni a szemeimre, de nem ment. Hirtelen, mintha motoszkálást hallottam volna. Felültem az ágyamban és a zaj irányába fordultam.
- Luhan? - nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, ő volt.

Egy szó nélkül lépett közelebb, majd a nyakamba csimpaszkodott és hevesen megcsókolt. Dereka köré fontam a karjaim és viszonoztam. Úgy éreztem, mintha évek óta nem találkoztunk volna. Hiányzott az ölelése, a csókjai, a hangja, mindene. Egy szó nélkül toltam az ágyhoz és döntöttem le rá, majd fölé másztam és puszikkal halmoztam el az arcát.
- Hiányoztál. - súgtam neki. A fiú elmosolyodott és a hajamba túrva csókolt meg. Úgy éreztem magam, mint mikor először voltunk együtt. Hiába éreztük, hogy veszély közeleg, az most nem számított. Csak mi voltunk és a vágyaink. Luhan ködös tekintettel meredt a szemeimbe, miközben lehúztam róla a ruháit. Szeretkezésünk lassú volt, mintha ezzel le lehetne lassítani az időt.
- Szeretlek! - mondta halkan, mikor mellé bújtam és betakartam magunkat.
- Én is! - súgta nekem. Szorosan öleltem magamhoz és az illatát beszívva aludtam el.
Másnap mikor felkeltem, Luhant nem találtam magam mellett. Először azt hittem, hogy csak álom volt a látogatása, de éreztem az illatát a párnámon. Talán visszament a falkájához? Tanakodtam, ám hirtelen beszélgetés szűrődött fel a szobámba. Gyorsan felöltöztem, majd halkan lépkedve mentem le a konyhába, majd benyitottam. Luhan és anya a tűzhelynél álltak és beszélgettek, míg apa csendben ült az asztalnál és figyelte őket.
- Felkeltél? - kérdezte anya mikor meglátott. - Épp reggelit készítünk. - nem feleltem, csak álltam az ajtóban és Luhant figyeltem, aki rám pillantott.
- Most magatokra hagyunk titeket! Remélem Luhan rá tud venni az evésre! - meredt rám anya, majd megragadta apa karját és kimentek a konyhából. Egy ideig szótlanul álltunk Luhannal a konyhában, majd a fiú egy tányérra tette a rántottát és hozzám lépett. Villát vett elő, melyre egy falat tojást helyezett, majd a szám felé nyújtotta. Bekaptam a falatot és a fiú szemeibe nézve nyeltem le. Luhan az egész tányér reggelit belém tukmálta, majd elkezdett mosogatni.
- Mi a baj? - kérdeztem. Luhan nem felelt.
- Úgysem tudod örökké titkolni! Látom, hogy agyalsz valamin! Mondd el! Ennél úgysem lehetünk rosszabb helyzetben! - Luhan továbbra sem felelt, csak felsóhajtott. Eltörölgette a tányérokat majd az evőeszközöket és a helyükre rakta őket.
- Megvan az időpont! - szólalt meg hirtelen. Nagyot nyeltem, a gyomrom görcsbe rándult.
- Minek az időpontja?
- Az utolsó viadalé!